Játékok régen és ma

Hollóvári Andrea: Játékok régen és ma

Forrás: 80 év Isten tenyerén - Megtartó szeretettel Molnár V. Józsefnek

Néhány emberöltővel ezelőtt még a gyermek életének javát kint a szabadban töltötte: játékának a természet adott helyet, keretet. Szabadon mozoghatott, s ehhez kellő nagyságú tér, természetes eszközök és természetes lehetőségek álltak rendelkezésére. Értem ez alatt a tér változatosságát: nagy füves területek, ligetes részek, patakpart, dombok, lankák, szántóföld, melyeknek bejárása által rengeteg tapasztalatot gyűjtött a gyermek. Nem csoda hát, hogy a határban kiválóan tájékozódott, ismerte a csillagképeket, napórát tudott készíteni.

Nemcsak ismerte a vadon élő állatokat, hanem azok játszótárasai is voltak: a katicabogár, a vadméh, a szöcske, a cserebogár, a szarvasbogár, a csiga, a gyík; és a vadon termő növények: a galagonya, a pásztortáska (pásztortáska-csörgő), a gyermekláncfű (melyből láncot fűzött), a bodza, a kökény, a papsajt. Ezek közül jó néhányat el is fogyasztott a gyermek, mert ismerte az ehető bogyókat, gyógynövényeket.

A természet adta kincsekkel (homok, kő, kavics, kagylóhéj, üres csigaház, üres madárfészek) ugyanúgy eljátszott, mint a felnőttek, vagy a nagyobb testvér készítette játékokkal. Később ezeket a játékokat ő is megtanulta elkészíteni. Ilyenek például a csutkababa, csutaszárból a kisszekér, gyékényből lovacska, bababútorok, rongybaba, a diópergettyű, fakard, szőrlabda, a csúzli…

Hangszereket is készített: fűzfa sípot, kocsánymuzsikát, fésűmuzsikát, búgattyút, lopótökcsörgőt…

A játéktárgyak, eszközök rendszere éppen úgy teljes volt, mint az a világ, amelyben éltek. Az összefüggő elemek olyan sajátos egészet alkottak, amelyből esztétikai értelemben sem zuhan ki semmi az oda nem illő tulajdonságai miatt.

A gyermek életét születése pillanatától körülvették a játékok. Először édesanyja megnyugtató hangja altatta, keltette, fürösztötte, öltöztette dajkarímek formájában. Ezt követték a cirógatók, tenyeresdik, ujjolvasók, piszézők, láblógatók, állítgatók, sétáltatók, táncoltatók, tapsoltatók, lovagoltatók. Később Nap- és állathívogató, sípszókeltő rigmusokat, esőköszöntőt, gyógyítókat tanult. Nyelvtörő mondókák fejlesztették beszédkészségét, találós kérdések, becsapós mondókák nyiladozó értelmét, gondolkodását.

A társas igény formálódásával már gyermekcsapatban foglalta el helyét és a lányok körjátékot, a fiúk erőt és ügyességet igénylő játékokat játszottak. Részt vettek a gazdasági ünnepek és a jeles napokhoz fűződő szokásjátékokban, előbb mint szemlélődők, később mint aktív részesei.

A játékok szabályokhoz, artikulált mozgáshoz, tánchoz, dalhoz, szövegmondáshoz, erőpróbához, eszközök rendeltetésszerű használatához kötődtek úgy, hogy nemcsak a térhez, hanem az időhöz is alkalmazkodtak. Mozgás, érzékelés, észlelés, figyelem, gondolkodás, emlékezet, ritmus és dallam együttes hatása érvényesült egy olyan sajátos keretben, melyet téridő-rendszernek nevezünk. Így e játékok sokkal többet jelentettek annál, mint, hogy készségeket fejlesztettek. Megtanították a gyermeket az alkalmazkodásra, az én-tudat fejlődéséhez adtak alapot – mivel közösségben játszották őket. Felkészítették a gyermeket a felnőtt életre, a nemi szerepüknek megfelelő viselkedésre. Segítették őket abban, hogy megtalálják helyüket és biztonságos eligazodásukat a világban.

Talán az én korosztályom az utolsó, aki még szerencsésnek mondhatja magát, mert megízlelhettük a szabad játék örömét, gyermekcsapatunk volt, és gyermekéveink mindennapjait kora tavasztól késő őszig kint a szabadban töltöttük.

Fára másztunk, szalmakazal tetején ugráltunk, lepkéket és búzabogarakat kergettünk, összefogdostuk a szöcskéket, a krumplibogarakat. Bunkit építettünk az összehajló bokrok alatt; nyári eső után egyik tócsából a másikba ugráltunk, patakpartra helyezett farönkön egyensúlyoztunk, gátat építettünk; a patakból rákot, kagylót, békát halásztunk és véletlenül néhány pióca is a kezünkhöz tapadt, ilyenkor ugrálva sikítottunk, míg valamelyik fiú megszánt bennünket és lefejtette rólunk.

Nagyon sok labdajátékot ismertünk (falra-labda, középcica, kidobó…), árok-cikáztunk, ugróiskoláztunk, rengeteget gumiztunk, amiben több „iskolát” kijártunk: a magyart, az angolt, a németet, az olaszt. De játszottunk: Adj király katonát! Hátulsó pár előre fuss! Szembekötősdit és nagyon sok énekes körjátékot.

Külön örömöt adtak az őszi betakarításkor pl.: a kukorica szárából készült kunyhók adta játékok. Így volt a legizgalmasabb a „mókusok ki a házból…” című játék.

Varázslatos hangulata volt téli estéken nagyszüleimnél a kályhában pattogó tűz mellett ülve kukoricát morzsolni és utána hogy örültünk a kukoricacsutkának, melyből nemcsak csutkababát készítettünk, hanem nagyszerűen lehetett építeni is belőle.

Én még taposhattam szőlőt a szüretelőkádban. Keverhettem a moslékot a disznóknak, melyben az volt a legjobb érzés, amikor a pityóka szétolvadt a kezem között. (Imádtam a leforrázott kukoricadara illatát.)

Gyermekként tanulhattam meg, hogy mit jelent az állatokról való gondoskodás és mit jelent a felelősség, amit az élőlényekért vállalnunk kell. A macskáim, a kutya etetése kicsi koromtól az én feladatom volt, később a baromfik etetését, a tojások összeszedését is rám bízták.

Az Élő Világ vett körül bennünket minden ízével, színével, illatával, anyagával és mi egész lényünkkel érzékelhettük ezt a világot, amelyben otthon voltunk. Valóban „Isten tenyerén éltünk”.

 

Ezzel szemben a ma gyermekei mesterséges világban élnek, mely világban nem tapasztalhattak valódi, kerek életet, ebből nem kapnak mintát. Az életkörülmények és a családszerkezet teljesen átalakultak. Eltűntek a nagycsaládok, ahol a nagyobb testvérek a kisebbik példaképei voltak, ahol a nagyszülők bölcsessége és gyermekszeretete kísérte útján a felcseperedőt. És eltűntek a játszó gyermekcsapatok is, ahol az összeverbuválódott különböző életkorú gyermekek egymástól oly sok mindent tanulhattak.

Ezzel egy időben eltűnt a természetes környezet, a lenézett mezítlábas világ, ami a gyermek számára természetes megpróbáltatásokat, a talpingerek sokszínűségét, így a test érzékeléstöbbletét nyújtotta. A gyerekek többségének ma nincs lehetősége sokféle mozgásélmény, mozgástapasztalat megszerzésére. Állandó mozgásban vannak – az autó, a tömegközlekedési eszközök és saját maguk által is –, de a teret nem ők járják be, nem ők fedezik fel, és ez nagy különbség.

Kőrengetegben a gyermek lehatárolt terekben mozog, ami nem tudja soha előhívni benne a végtelenség, a szabadság érzetét. (Mozgásra indítja, motiválja még a felnőttet is a nagy tér.)

A város éppen a tér túltagoltságából és beláthatatlanságából adódóan nem nyújt biztonságot a gyereknek. Itt nem tudja végigjárni azt az utat, amit mi gyermekként végigjártunk. Melyik gyerekben ne lenne kalandvágy? Melyik gyerek ne akarna felfedező útra menni? A gyerekeknek kihívást jelent, és szeretik a veszélyt rejtő megpróbáltatásokat. Minden gyermek elindul egyszer „világgá” – ilyenkor nekünk felnőtteknek ki kell elégítenünk ezt a vágyát. hiszen a térről, a téridőről szeretne még több tapasztalatot szerezni, valamint arról, meddig terjednek saját korlátai. Ma a gyerekek többségének nincs alkalma felfedezni a világot, kalandvágyukat nem élhetik meg hátuk mögött a felnőttek „jóakaratával”.

Megváltozott a világ, és már nem az a fontos, hogy önfeledten, szabadon játszanak a gyerekek, hanem az, hogy legyen belőlük valaki, hogy „karriert építsenek”. Óriási ellentmondás, hogy ha nem nyitunk teret saját kezdeményezésű, örömteli játékalkalmaknak és játékeszközök készítésének, hanem helyette adunk olyan játékokat a gyerekek kezébe, ami ma divatos, vagy értelemfejlesztő játék, beíratjuk külön nyelvórákra, táncra, zenetanulásra, és hagyjuk, hogy több órán át nézze a televíziót, vagy magába szippantsa a számítógépes játék, akkor hogyan várjuk el tőle, hogy legyen belőle valaki? Hiszen nem tudnak kibontakozni azok a képességei, amik csakis a szabad játék és a mozgás talaján fejlődnének ki, és a későbbi tanulás alapjául szolgálnának.

Nagyapák és unokák játéka között még soha nem volt akkora szakadék, mint korunkban. Ma nem maga ugorja át az árkot a gyermek, hanem a számítógépes játékának a hőse a villogó képernyőn. Nem kaviccsal céloz egy repedt fazékra, hanem „játékfegyverrel” lövöldöz vaktában, szinte unalmában. Ma a gyermekek minden játékukat készen kapják, nem kevés pénzért, és a kordivat miatt sosem elég, amit kapnak. Plüssjátékok tömkelege árasztja el a gyermekeinket. Barbie-babák, barbie-ház, a legváltozatosabb műanyagcsodák, beszélő babák, interaktív állatok (jár, beszél, eszik, alszik, stb.) döntik ámulatba őket, s áraik a szülőket. A lányokat leginkább póni-játékok hozzák izgalomba. Az egész ország póni-mániában szenved.

Színesek, nagy fejük van és enyhén dundi testük, lábaik. A baj velük, hogy észrevétlenül átveszik a babák szerepét, merthogy ugyanúgy gondozzák őket a lányok mint babáikat: etetik, itatják, altatják, pelenkázzák (pelenkázó póni is van), beszéltetik őket. S közben elfelejtenek klasszikus értelemben babázni.

A fiúk körében a dínó korszak mellett helyet kap a lézerkard, a byanicle, a transzformer és különböző rajzfilmfigurák, filmek hősei plüssből, műanyagból és az ehhez tartozó harcos kártyák gyűjtése (Ben 10, Csillagok háborújából Dart Wader, Bakugán stb.)

Szeretném megemlíteni, a különböző társasjátékokat, a puzzle-kirakókat, memóriajátékokat és az egyéb úgynevezett képességfejlesztő játékokat, mint a differix, loggico, stb. Ezek az óvodákban is jelen vannak, de közel akkora érdeklődést sem tanúsítanak irántuk, mint a divatos játékok iránt. A mozgásfejlesztő játékeszközöket (trambulin, hengerek, alagút, tölcsér stb.) viszont nagyon szeretik, nagyon is érthető módon. Az már egy bővebb tanulmány része lenne, hogy a képesség- és mozgásfejlesztő játékok milyen hiánypótlásra jelentek meg az óvodákban, és hogyan függnek össze azzal a szomorú ténnyel, hogy egyre több a részképesség-zavarokkal küzdő gyermekek száma a világban.

A XXI. század játékai eszközös játékok, többségében műanyagból, papírból, textilből készültek; aránytalanok, nagyon sok közülük értéktelen, giccses, de akadnak köztük értéket hordozók is. Egy valamiben azonban hasonlítanak egymáshoz: vagy egyedül, vagy felnőtt segítségével lehet velük játszani, vagy egymás mellett, de csak ritkábban közösségben.

Szeretnék egy ideillő példát hozni a szépirodalomból, Michael Ende: Momo című meseregényéből.

Nem sokkal azután – egy különösen forró délidőben – Momo egy babát talált a rom kőlépcsőjén. Máskor is előfordult, hogy valamelyik gyerek a drága játékát, amivel úgyse tudott mit kezdeni, egyszerűen ott felejtette, (…) Momo azonban nem emlékezett, hogy ilyen babát látott volna bármelyiküknél. Bizonyosan feltűnt volna neki, hiszen egészen különleges baba volt.

Majd akkora volt, mint maga Momo, annyira ember formájú, akár kisgyereknek is lehetett volna nézni. Közelebbről mégse nézett ki kisgyereknek, inkább csinos fiatal hölgynek vagy kirakatbábúnak. Piros ruha volt rajta, a szoknyácska rövid, a lábán magas sarkú szíjfonat cipő.

Momo megbabonázva bámult rá.

Kis idő után hozzáért a kezével, a baba meg megzörgette szempilláját, mozgatta a száját, nyafogó hangon, mintha telefonból jönne, azt mondta:

– Jó napot! Bibi bébi vagyok, a szuperbaba.

Momo hátrahőkölt, de önkéntelenül válaszolt:

– Jó napot, az én nevem Momo.

A baba erre megint csak mozgatta a száját, és azt mondta:

– A tied vagyok. A többiek majd irigyelnek tőled.

– Nem hiszem, hogy az enyém vagy – mondta Momo. – Inkább azt hiszem, hogy valaki itt felejtett.

Megfogta a babát, és fölemelte. A baba szája újra mozogni kezdett, így szólt:

– Még több holmit szeretnék.

– Igen? – kérdezte Momo, és töprengett. – Nem tudom, nekem van-e olyasmim, ami neked való. Megmutatom minden holmimat, aztán majd válaszd ki, ami neked tetszik.

(…) Az ágy alól előhúzott egy dobozt, benne mindenféle kinccsel, és odaállította Bibi bébi elé.

– Tessék – mondta – ez minden, amim van. Ha valami tetszik, csak szólj.

Megmutatott neki néhány színes madártollat, egy szépen erezett követ, egy aranygombot, egy darabka színes üveget. A baba nem szólt, Momo egy kicsit meglökte.

– Jó napot – nyafogta Bibi bébi –, Bibi bébi vagyok, a szuperbaba.

– Persze – mondta Momo –, ezt már tudom. De hát ki akartál valamit választani magadnak, Bibi bébi. Itt van például ez a rózsaszínű kagyló. Tetszik?

– A tied vagyok – válaszolt a baba –, a többiek majd irigyelnek tőled.

– Persze, ezt már mondtad – szólt Momo. Ha nem kell semmi a holmijaim közül, talán játszhatunk, ugye?

– Még több holmit szeretnék – ismételte a baba.

– Több nincs – mondta Momo. Fogta a babát, és kimászott vele a szabadba. Ott letette Bibi bébi szuperbabát a földre, és leült vele szemben.

– Most azt játsszuk, hogy te eljössz hozzám látogatóba – ajánlotta Momo.

– Jó napot! – mondta a baba –, Bibi bébi vagyok, a szuperbaba.

– Milyen kedves, hogy meglátogat – felelte Momo. – Honnan jön, tisztelt Hölgy?

– A tied vagyok – folytatta Bibi bébi –, a többiek majd irigyelnek tőled.

– Na, hallod – mondta Momo –, így nem lehet játszani, ha te mindig ugyanazt mondod.

– Még több holmit szeretnék – felelte a baba, és megzörgette a szempilláját.

Momo másik játékkal próbálkozott, amikor az sem sikerült, egy harmadikkal, aztán egy negyedikkel, ötödikkel. Egyikből sem lett semmi. Persze, ha a baba egyáltalán semmit nem mond, Momo válaszolhatott volna helyette, a legpompásabb beszélgetés lehetett volna belőle. Bibi bébi azonban épp azzal, hogy beszélt, minden beszélgetést megakadályozott.

Egy idő után Momot olyan érzés fogta el, amely az előtt sose vett erőt rajta. Egészen új volt, idő kellett neki hozzá, míg rádöbbent, hogy unatkozik.

Valóban a 21. század játékai esetében fennáll az elmagányosodás veszélye? Az a tény, hogy nincsenek már gyermekcsapatok, akik nemzedékről nemzedékre átörökítenék a régi játékokat, a felnőttekre tereli a felelősséget. Nem felejthetjük el népi gyermekjátékainkat. A világ lenne szegényebb attól, ha a gyermekeink elfelejtenének Adj király katonát!, ugróiskolát, Nemzetesdit, Ki népei vagytok? … Bújj, bújj zöldágat… játszani. A gyermekek természetes lelki igénye, hogy nem csak kitalált, hanem „megtalált” – több ezer éve itt élő – játékokat játsszanak.

A népi kultúra, s ezen belül a népi gyermekjátékok értékét is az adja, hogy mint a természetes műveltség egy része hordozza az élet alapjellegzetességeit, s így mintául szolgálhat bármely más terület megújulásához, de ő is tanulhat másoktól.

Hogyan kezdjünk el egy olyan világteremtő munkát, mint amilyen népi gyermekjátékkincsünk megőrzése és újratanulása? A gyermek még őrzi magában azt a tudást, amivel született. Mint kozmikus lény jött a világra, és 3-7 éves kora között készített rajzaiban is kimutatható a teljességet, a szakralitást és a praktikust egyben látó világlátási mód.

A felnőtt az élet lényegéről tanulhat általa. ne féljünk gyermekké válni, nem olyan nehéz. Minden gyermek – bárhol születik is világra – a teljesség megélését várja tőlünk.

A mindenség rendszeréhez való igazodás adottságát és gyönyörű óhaját.