Mint az ókori Rómában

A hanyatlás jelei akkoriban és manapság

Kivonat Gustav Ichelschmidt: Wie im Alten Rom c. könyvéből (1971)

I. A dekadencia problémája

A késő római korban is kezdett az erkölcsi, társadalmi és politikai rend fellazulni. A római tömeg nem sejtette a sorsát, csak néhány haladó elme látta át a helyzetet, s volt tudatában az előttük álló bukásnak. Ciceró főleg a morális romlást és a jelentős vezetőegyéniségek hiányát hangsúlyozta.

A mai kor hanyatlása a 18 sz.-ban, a felvilágosodás korában kezdődött, a „bevált” tradíciók széttöredezésével. Egy német költő (Jakob Burckhardt) 1853-ban a „Nagy Konstantin korának története” c. könyvében szintén analógiát lát a két kor között: az ember elszemélytelenedik, méltóságát veszti. A költő aggódva szemléli az iparosodás korát: a gépesített élet egyoldalúsága lelki és szellemi kiüresedéshez vezet, reménytelenséghez a materialista világban. Mélyreható vallási-, szellemi- vagy tudatváltozás nélkül nem látott esélyt a változásra. „Vallást mondok, mert egy mindent átfogó akarat nélkül nincs győzelem a hatalom- és a pénz világán.”

Nietzsche szerint az ember belsőleg kimerült és az erőszak győzelme nem tartóztatható fel.

Saint-Exupéry megérezte: „az emberiség egyik legsötétebb korszaka előtt állunk”.

Róma hanyatlása is nemzedékeken át tartott (kb. 500 évig). Sorsa akkor pecsételődött meg, amikor kiszolgáltatta magát a primitív hatalom- és birtoklásvágynak. Ez az anyagisság (materializmus) nagyon rombolóan hatott, s a jólét felemésztette.

Korunkat a szabad intellektualizmus és a túlfokozott szexualitás végletei jellemzik, melyek szellemi és testi alapelvek felmorzsoládásához vezetnek. Az új generációk a szellemi alapokat félrerúgták, anélkül, hogy helyébe valami újat tudtak volna állítani, s ez káoszba torkollott. A mai, cél nélküli és ösztönökre hagyatkozó emberiség a legjobb úton halad ahhoz, hogy a kizsákmányoló materializmusnak ellenállás nélkül kiszolgáltassa magát. Vakságában nem látja, milyen szabadságot szalaszt el.

II. Az állam

A régi, tradícióban gyökerező római családok kihaltak, a legjobbakat kiirtották, akik közül a megbízható politikai vezetők kikerülhettek volna. Az autokrata uralkodók a gonoszokat és a hízelgőket részesítették előnyben a tisztességesebbekkel szemben.

Sok külföldi áramlott be, ami megváltoztatta a társadalom összetételét, olyannyira, hogy az új rómaiak már nem azonosultak Róma sorsával és nem voltak készek önzetlen odaadásra, ha az állam sorsa forgott kockán. Az általános jólét állt az első helyen.

A szenátusi nemesség, amelyet addig elittudat jellemzett, erkölcsileg lesüllyedt. Anyagias szemlélet uralta, a még meglévő erejét arra használta, hogy gazdasági hatalmát növelje s tudatosan az elemi államérdekek ellen cselekedett. Akkor is gondtalan fejedelmi életet folytattak, amikor már a barbárok ellepték a birodalom határait. Nem csoda, hogy a rómaiak gyengülő államtudatával párhuzamosan a külföldiek egyre nagyobb teret nyertek. Az idegenek túlsúlya-amihez a helyi lakosságot megtizedelő pestis is hozzájárult- lett Róma végzete. Sokan közülük vezető pozícióba jutottak, s a szenátorok többsége már keletről vagy Afrikából származott. A sereg magas rangú vezetői között sok volt germán, illír, trák vagy perzsa. A külföldiek állam iránti elkötelezettsége is hiányos volt. Sokan igyekeztek kikerülni az adózást s bocsánatos csíny számba ment az állam egyéb ügyekben való becsapása és kijátszása. A megvesztegetés elterjedt, a sikkasztások, az állami pénzek elpazarlása aláásta a közerkölcsöt. Nőtt a hivatalnoki réteg. A bürokrácia olybá erősödött, hogy némely előírások, például a gazdaság terén, áttekinthetetlenné váltak. A növekvő adóterhek is hozzájárultak a lappangó elégedetlenséghez. A császárok nagystílű építkezései hihetetlen összegeket nyeltek el. Az állam túllépte a megterhelhetőség határait, elkezdte a lakosságot kizsákmányolni és végül gazdaságilag tönkretenni.

A rómaik áthágták anyagi korlátaikat, pazaroltak, s nem csak az állam, de az egyes polgárok is többnyire erősen eladósodtak. A pénzt minden dolog mértékévé emelték, s a többség anyagi javainak megsokszorozására törekedett. Fogyasztói kultúra alakult ki.

Ezt a fejlődést a kor kritikusai előre látták. Lukréciusz megjósolta, hogy ez az anyagiasság gátlástalanságba és bűnözésbe fog torkolni.

Az inflációt nem lehetett feltartóztatni. Az elértéktelenedés már Néró idején elindult, de Commodius és Septimus Severus idején csúcsosodott ki katasztrofális mértékűvé. (A pénznem devalválódása gyakran a civilizáció szétesését jelzi.)

Az új római vezetőréteg nem tudta a közéletben elharapódzott romlást feltartóztatni. Bár vita tárgyát képezte minden fennálló probléma, a megoldásra nem jutottak el. Nőtt a városokban a munkanélkülek száma, akiket a császárok ételosztással támogattak a lázadás megelőzésére. Ezzel azonban parazita életmódra is nevelték őket.

Az udvar nagymérvű pazarlásait, a népnek tartott gigantikus szórakoztatóprogramokat, a gabonaadományokat és a pompás építkezéseket már magasabb adók mellett sem lehetett finanszírozni.

A polgárokat egyre kevésbé jellemezte a hazaszeretet. Az üzletben az önös érdekek voltak mérvadóak. A hangsúly a magánéletre helyeződött át.

Látva az államvezetés gyengeségét, egyre több provincia vált függetlenné és fenyegető mértékűvé vált a bűnözés. A törvények szigorítása helyett, a bűnözők jogait védték, ami öngyilkos humanitásnak bizonyult.

Ciceró szerint ahol elítélteket rehabilitálnak és szabadon engednek, emigránsokat visszahoznak, ott nyilvánvalóan felismerhető, hogy az a társadalom az összeomlás szélén áll.

Tacitus megjósolta, hogy a tetterős germánoké a jövő.

Montesquieu is úgy látta a „Róma felemelkedésének és bukásának okai”-ról írt könyvében (1734), hogy az állam tekintélyének gyengülése és a hiányzó nemzeti szellem járult hozzá nagyban a bukáshoz. A Róma sorsával való azonosulás gyengülését mutatja, hogy egyre gyűlöletesebbé vált a katonai szolgálat. Némelyek még az öncsonkítástól sem riadtak vissza a mentesülés megkapásához. Elsorvadt a vágy, hogy a hazáért az életüket adják.

Az államvezetésbe vetett bizalom megingott. A rómaiakat a korábbi tettvágy helyett inkább cinizmus, letargia jellemezte, hanyagul hagyták magukat sodortatni az árral. Elfelejtették, hogyan kell egy jó dologért elszántan harcolni. Az embertípus gyengült.

A nemzeti jellem annál jobban romlott, minél kevésbé tudtak a tömeget elkötelező példaképet vagy bálványt nyújtani.

Mai korunkat mi jellemzi? Törvénytelenség, önérdek, túl enyhe bírói ítéletek, erkölcsi hanyatlás, vallástalanság.

III. A város

A városi lakosság különösen az isz. 2. században rohamosan megnőtt, mivel a provinciákról sokan odavándoroltak. Vonzóbb volt a beszolgáltatás terhei helyett a városi élet előnyeiben részesülni. (A római városi lakosság adómentességet élvezett.) A mezőgazdasági teljesítőképesség érezhetően visszaesett. A gazdaság hanyatlott, ami a korábbi munkamorál megromlásával is magyarázható.

A városba vándorlók elveszítették a kapcsolatot a természettel és csatlakoztak a parazita réteghez, mely „kenyérrel és játékkal” tápláltatta magát. A városok túlnépesedése egyre elviselhetetlenebbé vált. Ez közlekedési problémákkal is járt. A belváros utcáit annyira elárasztották az emberek és járművek tömegei, hogy Cézár törvényben tiltotta meg napkeltétől napnyugtáig a járművek közlekedését a városközpontban. Ennek következtében az éjjelek váltak nagyon zajosakká a szekerek zörgése és az állathajcsárok kiáltásai miatt.

A munkanélküliség félelmetes mértéket öltött. Napirenden volt a tűzvész. A kormány elhatározta, hogy az elégedetlen tömeget a politikai nyugtalankodástól és az erőszakos kitörésektől nem csak kiadós szórakoztató programok által, hanem bizonyos életszínvonal biztosításával tartja távol.

Tudatosan szervezett „szadadidőipar” jellemezte Rómát. A közönség szenzációra éhezett. Az életben maradt gladiátorok legendás népszerűségnek örvendtek. Egy nap mintegy száz emberharc zajlott és állatok ezreit ölték meg. Titusz a római Amfiteátrum felavatására 100 napos véres játékokat tartott. Mintegy tízezer állatot öltek meg, köztük rengeteg oroszlánt és leopárdot. Az exotikus állatok beszerzésének és szállításának horribilis összege nem jelentett akadályt.

A Circus Maximus több mint 400 000 férőhelyes volt.

Az államilag támogatott semmittevés egy olyan embertípus hívott életre, ami nagyban hasonlít a mai kor fogyasztójára (konzum-ember).

A ma embere termel és fogyaszt. Élvezetet jelent számára sportesemények megfigyelése, gyermeteg és vulgáris filmek nézése, melyek különösebb megerőltetés nélkül egyik helyről a másikra viszik. Az ember eltunyul s vágyai vezérlik. Az erkölcsi, esztétikai és vallásos érzéke eltompul. A mai tömegmédiák ugyanazt a szerepet töltik be, mint a római cirkuszi játékok, ahol az ember méltóságát éppúgy lábbal tapodták. A kor hőseit, a gladiátorokat és a kocsihajtókat éppúgy ünnepelték, mint ma a focistákat vagy színészeket-s éppúgy bőségesen honorálták.

Egy 4. sz-i görög szerző keserűen jegyzi meg: „Az egész római világ silány és kicsapongó… Játszunk, bár félünk a fogságtól, a halálos félelem közepette is nevetünk. Az egész római nép bolondgombát evett? Meghal és nevet.”

A rómaik kikerülték tulajdonképpeni feladataikat és exisztenciális problémáikat. A belsőleg kiüresedett, tartás nélküli társadalom elvesztette tartását és biztonságát. A római tömeget jobban mozgásba hozta egy gladiátorjáték vagy kocsihajtás, mint döntő nemzeti, politikai kérdések.

A mai civilizáció embere állandóan menekül önmaga elől. Mivel életének nem látja magasabb értelmét, gátlástalanul átadja magát a szenzációvágynak. A mai tömegszórakoztatás alig különb, mint a korabeli: brutalitás, meztelenség, perverzitás. A televíziónak demoralizáló hatása van. Szex és krimi uralják a szórakoztatóipart. Ez a pótkielégítés éppolyan problémás, mint az ókori Rómában.

A technika embere sok mindennel visszaél, saját életterét szennyezi be és teszi tönkre. A természet az emberi önkény játékává lett.

A nagyvárosokban még nyilvánvalóbb az erkölcsi hanyatlás, nő az bűnözés és az erőszak. Nem kevésbé nyugtalanító tény, hogy ma is, mint Rómában, a betegség, neurózis, alkoholizmus és öngyilkosság főleg a nagyvárosokban dominál.

A fiatalság egyre kevésbé tud ellenállni a romboló korjelenségeknek. A vallási kötődés hiánya, a tekintély és normák elutasítása káoszba fog torkolni. A fiatalság lelkileg elvadul, amihez a családi kapcsolatok szétesése is hozzájárul. A modern embertípus elkorcsosul.

Róma példája meggyőzően mutatja, hova jut egy nép, ha az alacsonyabb rendű élvezeteket és a vágyak kiélését felmagasztalja.

Nem lehet mintaállamot építeni mintapolgárok nélkül. De honnan vegyük őket? Minden egykori híres és letűnt világváros magában hordta pusztulásának csíráját. Az igazi ellenség a belső ellenség.1

IV. A luxus

Petronius a „Szatirikon” című regényében az antik világ alkonyáról ír, aminek okának azt tartja, hogy a gátlástalan élvezetvágyat tették meg az evilági lét értelmévé. A bevált erkölcsi normák feladása alapjaiban ingatta meg a társadalmat.

Néró kortársai nem sejtették történelmi helyzetük végzetességét.

A birtoklás és luxus –mint az a történelem folyamán újra és újra megmutatkozott–megfosztja az embereket és a népeket szellemi szabadságuktól.

Petronius regényének egyik hőse ezt az életbölcsességet vallja: „Ha van valamid, akkor vagy valaki. Minél többet birtokolsz, annál több vagy.” Az író arra akart tanítani, hogy csupán az élvezetek nem tesznek boldoggá, hisz ez az életmód belső elsivárosodáshoz vezet.

A történész Polibiosz is megjósolta, hogy Róma egyszer a luxus és az abból fakadó erkölcsi bomlás következtében fog letűnni. Seneca is aggódva szemlélte a bőséget és a dőzsölést a római lakomákon, ami már nem a fizikai éhség kielégítésére szolgált, hanem még a természetes táplálékigényen is erőszakot vett. Tacitus sem kételkedett abban, hogy az erkölcsi romlást segítő színházi játékok mellett a pompás ünnepi mulatozások is hozzájárultak Róma hanyatlásához.

Az élvezeti cikkek ipara hihetetlen mértékben fellendült. (Többek között virágzott a jégszekrényekkel való kereskedelem, s a városokban állandó jégszállítást biztosítottak az ételek és italok hűtésére a kiváltságos rétegeknek.)

Az orgiák száma elviselhetelenül megugrott. Caligula egy nap elköltött tízmillió szeszterciuszt (3 provincia adója). Szokásos volt magas körökben ajándékok osztása vagy sorsolása a vendégek körében. Elagabal ünnepén 10 tevét vagy tíz kiló aranyat is lehetett nyerni, valamint rabszolgákat is sorsoltak.

Míg a középréteg egyre jobban elszegényedett a tőke egyre kevesebb kézben összpontosult.

A nemesekre is jellemző volt az értelmetlen pompa és pazarlás. A „presztizs”-gondolkodás megmutatkozott a temetési- és temetői luxus terén is. A pazar urnák, szarkofágok, emlékművek mind az anyagias mentalitás lenyomatai.

Egyre nőtt a turizmus a rómaik körében. A kor legtöbb szerzőjének világos volt, hogy ez a modern nomád élet nem felfedezővágyból fakad. Seneca így ír:

Azt hiszed, hogy a sok helyen megtört és kificamodott lélek helyváltoztatás által újra meggyógyulhat ?!

Egyre inkább menekülnek önmaguk és saját belső ürességük elől.

Akadt elég orvos, aki labilis pácienseinek tengeri vagy hegyi utazást javasolt, másrészt az utazás státuszszimbólum is volt. A sznobizmus vágyától vezérelve – nem akarva másoktól lemaradni – sokan mindenek előtt a fennmaradt görög művészeti városokat keresték fel. Valaki, aki adott magára, külföldre szokott utazni – még ha szűkebb hazáját nem is ismerte.

A munkát már nem áldásnak tartották, hanem terhes kényszernek, ami az egyént gátolja az élet zavartalan élvezetében. Az emberek munkavágya a szabadidőipar áradatában egyre inkább csökkent, amit az a tény is mutat, hogy a munkaidőt csökkentették és a hétvégét meghosszabbították. Aki megengedhette magának a hosszú hétvégét nem otthon töltötte. Sokaknak volt még egy háza a hegyekben, ahol persze megint nem tudott magával mit kezdeni és unatkozott. Az életnek már nem volt tartalma, eltékozolták az élvezetekre és haszontalan tevékenységekre.

Juvelus:

A luxus megterhel minket és megbosszulja a világot, melyet legyőztünk. Amióta a római igénytelenség és szerénység eltűnt, nincs olyan bűntett, amit nálunk ne követnének el.

Seneca így írt 90. levelében:

Szalmatető fedi a szabadot, a márvány és arany alatt a szolgaság lakik… A bőség elszakadt a természettől… A fölösleges kívánásával kezdődött, ami természetellenes, s végül a szellemet a test uralma alá hajtotta és a kéjvágy szolgájává tette… A birtoklási vágy szegénységet szült: amennyiben mindent megkívánt, mindent el is veszített.

Kevés okunk van rá, hogy korunk jólétét a sors áldásának tekintsük. A szórakoztatóipar és a fogyasztható javak kínálata már felülmúlta a rómait. A megnövekedett nikotin- és alkoholfogyasztás a fogyasztók belső elveszettségét mutatja. Életszínvonalunkat valláspótlékká emeltük s életünket a termelés és fogyasztás irgalmatlan törvényeinek rendeltük alá.

A jólét nem csak beteggé és ostobává tesz, hanem lustává is. A gazdasági csoda gyermekei a nem általuk kivívott abszolút szabadság ajándékával nem tudnak mit kezdeni.

Csak tudatos belső fegyelemmel lehetne feltartóztatni a hanyatlást.

Ha az ember puhánnyá válik, lelkileg és testileg is, belső ereje megbénul és közönyössé válik szellemi kérdések iránt. Ha az anyag diadalmaskodik a szellemen, az ember megszűnik igazi értelemben vett Ember lenni.

V. Az erkölcsi hanyatlás

A belső tartás nélküli ember pótkielégülést keres.

A római divatban is uralkodni kezdtek az átlátszó ruhák, egyre merészebb dekoltázsok, és szabadon mutogatott testrészek. Elterjedtek az erkölcstelen képek, melyen az ártatlan szemeket is megrontották. Szexuális orgiákat is tartottak, néhol a szadizmus is megjelent.

A szégyenérzet radikális leépítésével a erkölcsi züllés egyre előrébb halad. Ha a szexuális életet túlértékelik, s neki természetesen szánt szerep fölé emelik ez olyan anyagias szemlélet, ami szellemi értékek hiányában a szexualitást teszi fétissé. A közélet ilyetén „szexualizálása” az emberi rend összeomlásának vészjele.

Ami különösen visszataszítóvá és elvetendővé teszi a mai szexhullámot, hogy az élet ezen intim területéből nyereséget húznak. A szabadjára engedett szexualitás nem csak megsemmisít minden addigi értéket, hanem el is butít. A civilizált országokban, ahol a szexuális felvilágosítást és a fogamzásgátló tablettát a haladás nagy eredményei között tartják számon, rohamosan nő a nemi betegségek száma. Nem lehet bűntelenül túllépni a természet által szabott intimitás zónáját.

A világszerte elcsépelt, s testi értelemben vett szerelem szó mélységesen tagadja az ember szellemi természetét.

A természetes rend szétesésének végzete, hogy ez az elembertelenedés a család, a társadalom és az állam szétesését munkálja.

Az erkölcsi hanyatlás mindig összefüggésben állt a szellemi-vallásos téren való visszaeséssel s politikai és társadalmi anarchia is követte.

Egy nemzet, amely nem tudja magát kordában tartani – mint azt a rómaiak példája is meggyőzően mutatja – a kultúra magasságából feltartóztathatatlanul a barbárság szintjére süllyed.

Ha a mai filmek tartalma alapján alkotunk képet a kor emberéről, akkor a legprimitívebb ösztönök uralmát konstratálhatjuk. A mai show-üzlet, amelyet az állam az alig sakkban tartható bűnözés ellenére eltűr, elveszi tőlünk az alapot, hogy a római tömegszórakozás embertelen formáit bírálhassuk.

Korunkban az újságok főcímeit a szex és bűnözés uralja.

A római színház is egyre jobban elkorcsosult s a magamutogatás fórumává vált.

Salvanius így tudósít:

Szinte nincs bűntett vagy gyalázat, ami a színdarabokban ne fordulna elő…A színházban semmi sem marad vétektől mentes, mert a szíveket a gonosz kívánság, a füleket a beszéd, a szemeket pedig a látottak szennyezik be. Mindez olyan gyalázatos, hogy a szégyenérzet megsebzése nélkül nem lehet még kimondani sem… A színház közönségessége miatt közös az előadók és a közönség vétke. Mert a közönség mindez tetszik, szívesen nézi, s mind részt vesznek látnivágyásuk és egyetértésük által.

A tömeg egyre több rémes jelenetet kívánt szenzációvágyának kielégítésére.

Igazi emberi példaképek hiányában a színészek nagy népszerűségnek örvendtek. A sztárkultusz tehát nem korunk privilégiuma. Vespassiánus és Néró is horribilis összegeket adományozott színészeknek.

A fürdők látogatása is közkedvelt volt. Tacitus szerint az ott gyakorolt gimnasztika az általános lustaságot még csak fokozta, hisz a tisztességes munka helyett a tornaeszközökhöz folyamodik.

Tartósan nem lehetett kielégíteni a belső ürességet. Néhányan megcsömörlöttek és vidékre húzódtak vissza. Mások az értelmetlenné vált életből az öngyilkosságba menekültek, ami divattá vált. (Korábban megvetették, aki saját kezével vette el életét s elkülönítve temették el.)

VI. A család

A családot kezdetben a római társadalom alappillérének, s kiemelkedő erények forrásának tartották. Az apáé volt a fő tekintély, s a fiatalok a család egységében tanulták meg önmaguk alárendelését és az engedelmességet. A növekvő jóléttel, Kr. u. 2. sz. kezdetén, kezdtek a családi kötelékek fellazulni. A rómaiakat ekkoriban már nem jellemezte általános érvényű célnak való elkötelezettség – még az elemi családi összetartás iránt sem. Az egyén már nem volt igazán kész a közösségnek szolgálni, hanem a saját érdekei álltak az előtérben.

Nem volt már az emberek viselkedését meghatározó uralkodó tekintély. Az apák már nem számítottak követendő példának a fiatalság szemében. Az anyagi javak kezelésével foglalatoskodó felnőttek egyre inkább könnyelműen viszonyultak nevelői kötelességükhöz. A félreértelmezett szabadságban(liberális felfogás) a fenyítés annyira meglazult, hogy a generációs szerepek felcserélődni látszottak és a szülők hagyták, hogy a gyerek uralja őket. A neveletlen és elkényeztetett gyerekek egyre kevésbé voltak alkalmasak a társadalom bevált törvényeihez való alkalmazkodásra, vagy arra, hogy magukat a közjó követelményeinek alávessék. Természetesen nemzedékeken át tartott e fejlődés a szigorú apai akaratnak való alárendeléstől a teljes emancipációig és végül az anarchiáig. Egyre kevésbé értették, hogy a megsemmisülés szélén áll az olyan társadalom, amely csak anyagi célokért küzd és nem ápol tartós családi kapcsolatokat.

A család szétesésével a nők nemi egyenjogúságért folytatott harca is felerősödött. A feleségek felszabadították magukat hétköznapi kötelességeik alól, a saját életüket akarták élni.

A házasságot elavult intézménynek kezdték tartani. Nem ritkán azzal dicsekedtek, hogy mennyi mindenkit tudtak elcsábítani. A botrányos élet normálisnak számított s a házassági hűségre pedig fittyet hánytak. Csak néhányan látták át, hogy a családi életet hordozó erkölcsi elkötelezettség elvetése hamarosan Róma bukását is magával hozza.

Tacitus idejében jelezte a veszélyt. „Germania” című művében a germán nők szemérmességét (tisztaságát) állítja példaként, ezzel akarva polgártársait erkölcsi megújulásra vezetni. A rómaiak a lenézett barbárok erkölcsi szintje alá süllyedtek.

A Róma alapítást követő 500 évben ritkaság számba ment a válás. Az első válást ie. 231-ben mondták ki. Az isz. 2-3. században azonban annyira megingott a házasság megbecsülése, hogy a hosszú ideig tartó házasságok már feltűnést keltettek. Ciceró panaszkodott, hogy úgy nő a válások száma, mintha járvány lenne. Seneca így adott hangot aggódásának: Némely nők „elválnak, hogy újra házasodjanak, s házasodnak, hogy újra elváljanak.” Martial a házasságot már csak a legális házasságtörés egy formájának látta(!!!).

A későrómaik igyekeztek hatályon kívül helyezni az Augusztus által kiadott házasságtörési törvényt, s a házasságot egyre inkább szükséges rossznak tartották. Érthető hát, hogy néhány uralkodó az állam érdekében a régi római házassági jog felélesztésére szigorú törvényeket bocsátott ki a bigámia, házasságtörés és rokonházasság büntetésére. Diokleciánusz házassági törvényében (295) az emberi erkölcs vallási eredetére utal:

Kétségtelenül a halhatatlan istenek kegyesen viszonyulnak a római névhez- mint eddig, úgy a jövőben is- ha meggyőződhetünk, hogy uralmunk alatt minden ember kegyes, istenfélő, nyugodt és tiszta életet folytat, az ősök szokásai szerint.

A család szétesését azonban nem lehetett feltartóztatni. A legitim házasságot egyre inkább a vadházasság (együttélés) váltotta fel. Már nem érezték elkötelezve magukat a házastársnak, a változatosság és a lehető legnagyobb gyönyörszerzés volt a cél. A római erkölcstelenség mértéke legvilágosabban talán a házasság letűnésében látszik.

Martial epigrammáiban tudósította a szenzációéhes közönséget az újabb és újabb házassági botrányokról. Mint mindig, a nemesek itt is elől jártak a rossz példával. Korábban elítélték a szolgákkal folytatott viszonyt, majd ez magától érthetődő és kritikátlan szokássá vált. (A fiatalok is ezt a példát látták.)

A nők sem maradtak el szabadosságban a férfiak mögött. Mértéktelen hiúságukban a divat minden bolondságának átadták magukat. Igyekezetek nem lemaradni és feltűnést kelteni. A nő értéke szeretői számának függvényeként nőtt.

A nők férfiasodása a férfiak elnőiesedése – ami ma is tapasztalható – szintén a hanyatlás jele.

A nők növekvő emancipációja egyre inkább csökkentette a készséget az anyaságra. Míg a „természetes” vidéki nő első feladatként az anyaság betöltését látta, addig a városi dáma gyermektelenségre vágyott, ami már nem számított szégyennek, mint korábban.

Míg kezdetben állam még fáradozott a házasságra való készségtelenséget legyőzni, a szülések visszaesését nagycsaládosoknak adott jutalommal feltartani s idegen szolgák szaporodását visszaszorítani – de idővel mindez alább hagyott. A külföldi munkásokban olcsó munkaerőt láttak, s az a rabszolganő aki legalább három gyereket szült szabaddá válhatott. A felszabadítottak gyermekei jogilag teljes értékű római polgárrá váltak s hamarosan magas hivatali rangokat is betöltöttek.

Ez is analógiát mutat korunkkal, amikor is a lakosság számának visszaesését a vendégmunkások nagyvonalú felvételével próbálják ellensúlyozni.

Az önszeretet olyan méreteket öltött, hogy a családi terhek nélküli életet részesítették előnyben a sokgyerekűséggel szemben. Főleg a gazdagok akarták javaikat zavartalanul élvezni. Többen igyekeztek, hogy ne legyen utóduk s így vagyonukat szolgáik kapták meg és utódként az alacsonyabb, műveletlen rétegek léptek helyükbe.

A kispolgárság zavartalan élvezetvágytól vezérelve alig viselkedett másképp. Lukréciusz felismerte, hogy a hanyatlás nem kozmikusan meghatározott- mint ahogyan azt néhányan magyarázni igyekeztek – hanem a rómaiak emberi és politikai elzüllésével függ össze. „Gazdagság iránti vágy és vak dicsvágy uralkodik.”

A provinciákon is érezhető volt a szülési arány visszaesése, ami halálos veszélyt jelentett a rómaiaknak. Nem voltak már biológiai tartalékaik, melyekre szükség esetén a birodalom támaszkodhatott volna. Maguknak a császároknak sem volt gyerekük, vagy csak elkorcsosultak. Határtalanul megnőtt az abortuszok száma.

A nők, a biológiai rendeltetésüket figyelmen kívül hagyva, olyan tevékenységek felé fordultak, ami korábban nem volt megengedett számukra. A közéletben is egyre jelentősebb lett a szerepük. Juvenal keserűen gúnyolta kora „sportolónőit”. Némelyek a férfiak vadászatain vettek részt, vagy férfi ruhában a kocsihajtó versenyeken, s lelkesedtek a vívásért vagy az ökölvívásért. A kicsapongásban sem akartak lemaradni. Természetesen a korabeli művészet, irodalom, filozófia és retorika is érdekelte őket. Plotinoszról tudósítják, hogy Rómában jártakor sok női rajongó vette körül.

A halásos unalom miatt a házimunkát némely nő szakmára cserélte fel. Hippokratész olyan nőknél, akik férfiakhoz akartak hasonlítani, kifejezetten férfiakra jellemző betegségeket állapított meg, mint például a köszvény vagy a hajhullás. Seneca józanul jegyezte meg: „Mivel a nőt levetették, férfibetegségekre ítéltettek.” De Seneca el is ismerte, hogy energikusabbak, mint a férfiak és erős nemnek tartotta őket.

Korunkban a nők tetterősebbnek és ellenállóbbnak bizonyulnak, mint a férfiak, s nő az olyan házasságok száma, ahol a feleség dominál. A nemek szerepe egyre inkább megfordulni látszik.2

Az antiautoriter (tekintély nélküli) nevelés burjánzik. Mivel túlzott féltésből minden nehézségtől megkímélik az utódot, az a jövőben egyre kevésbé lesz önálló és öntudatos.

VII. A fiatalság

Szókratész:

A fiatalság ma szereti a luxust. Rossz a modora, megveti a tekintélyt, nem tiszteli az időseket s cseveg, ahol dolgozni kellene. A fiatalok már nem állnak fel, ha egy idősebb lép be a szobába. Visszabeszélnek szüleiknek, fecsegnek a társaságban, nyelik az asztalnál az ételt, lábukat keresztbe teszik és zsarnokoskodnak szüleik felett.

Platón:

Ha az apák szokásává válik, hogy gyermekeire ráhagyják, amit csak akarnak és félnek felnőtt gyermekeik előtt egy szót is szólni, vagy ha a fiak olyanok akarnak lenni, mint az apa, tehát szüleiket sem nem tisztelik, sem szavaikkal nem törődnek, s nem hagynak maguknak semmit se mondani, hogy felnőttnek és önállónak tűnjenek, s a tanárok is remegnek diákjaiktól…Az öregek leülnek a fiatalok közé és megpróbálnak nekik tetszeni, elnézve nekik botorságukat és illetlenségeiket sőt részt is vesznek ezekben… Ilyen módon felőrlődik az ifjúság lelke és ellenállóereje. Dacosak lesznek és végül nem tudják elviselni, ha csak egy kis alárendelést követelnek tőlük. A végén megvetik a törvényeket, mert senkit és semmit sem akarnak elismerni maguk felett. Ez a zsarnokoskodás szép kezdete.

Platón a teljesen félreértett és erkölcsi gyengeség miatt helytelenül gyakorolt demokratikus, liberális hozzáállást tartja a fiatalság eltorzulása okának.

Amíg a görögök a fiatalságot spártai alapelvek szerint nevelték, az állam létét nem fenyegette veszély. Ha egy nemzet biztosítani akarja jövőjét nem engedhet meg magának elpuhult, elkényeztetett, fizikailag és lelkileg gyenge ifjúságot.

Arisztophanész szerint a fiatalok szemtelenek, mocskos szájúak, cinikusak, erkölcstelenek, ellenállnak minden rendnek, nincs emberi tartásuk és nem tudnak különbséget tenni az igazság és a puszta fantázia között. Szenzációra vágynak, a munkát kerülik, lődörögnek a piacokon, jelentéktelen dolgokról vitatkoznak a fürdőkben, táncosnőkkel folytatnak viszonyt s gátlástalanul átadják magukat a szerelmi élvezeteknek, a játéknak s az evés-ivásnak.

Platón szerint a korábban megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel való szembeszállás mutatja leginkább a hanyatlást. Az általános ellenállás a szülőkkel szembeni engedetlenséggel kezdődik, majd a törvények elvetéséhez vezet. A hagyományos hűségről és hitről alkotott nézeteket mint elavultakat elvetik.

Az idősebb nemzedék a közönye és kényelmessége miatt csak a legkirívóbb esetekben lép fel mindez ellen. Az idősebbek gyengesége megkönnyíti a fiatalságnak, hogy magukhoz ragadják a vezetést, s a szabadsággal való visszaélést. Platón szerint az apák vétke, ha fiaik megvetik őket.

Tacitus szerint is vétkes az idősebb nemzedék a tekintélyvesztésben és az erkölcsi romlásban.

Maguk a szülők nem nevelik a kicsiket becsületességre és szerénységre, hanem fegyelmezetlen, hangoskodó viselkedésre, amiből szemtelenség, önmaguk és mások lenézése származik… Hol marad tér a nemes törekvéseknek?

Quntiliánusz:

Ha legalább mi magunk nem rontanánk gyermekeink erkölcsét! Már gyermekkorban gyengítjük őket az élvezetek által. Agyonbabusgatásként hat minden nevelés, amit mi elnézőnek tartunk, s megtöri a szellem és a test minden erejét… Olyan dolgokat látnak, amiről még beszélni és szégyen. Ez szokássá válik, végül pedig természetté.

Juvenal hangsúlyozta, hogy milyen káros, ha nincs igazi példaképe a fiatalságnak. Seneca szerint sokat árt az olyan nevelés, ami minden erőfeszítéstől megkíméli a gyermeket.

Korunk fiatalsága belsőleg kiégett.3

A valóság elől való menekülése nagy méreteket öltött (drog, öngyilkosság). Nincsenek ideáljaik, elveszítették az emberi méltóságba vetett hitet.

A párkapcsolatok propagált kiélése minden házasságot és családi életet megkérdőjelez.

Ahol a gyönyörszerzést emelik világnézetté, és a szexet különösebb érzelmek nélkül váltogatott partnerekkel gyakorolják, ott az önpusztítás küszöbét már rég túllépték.

Nyilvánvalóan testi és szellemi tunyaság, érzelmi tompaság uralkodik. Az unalom, a depresszió, az elszemélytelenedés könnyen befolyásolható tömegemberé teszi az egyént. Ha a megcsömörlött, lelkileg hontalan ember nem ismeri el a jogos tekintélyt, ez káoszhoz vezethet.

VIII. Az egészségügy

A hanyatlás jeleit nyilvánvalóan mutatják a civilizációs betegségek, aminek a belsőleg kiúttalan ember ki van szolgáltatva. A fiziológiai tünetek a társadalom és szellemiség bomlását kísérik.

A késő római korban tipikus dekadencia-betegségek ütötték fel a fejüket, amik a természetellenes táplálkozással, az élvezeti cikkek nagymérvű használatával és túlzott fehérje ás zsírfogyasztással magyarázhatók.

A természetellenes városi életmód: erősen korlátozott testi munka, fokozott mozgásszegénység, krónikus károsodásokat okozott. A megfigyelhető fizikai visszaesés oka volt az is, hogy szellemileg nem tudtak mit kezdeni a jóléttel.

Ma az alkohol-, nikotin- és kábítószer-élvezet és a gyógyszerekkel való visszaélés is kiemelten hozzájárul mindezekhez.

Hasonlóan a mai fogyasztói jólét túltáplált polgáraihoz, a rómaiak sem sajnálták a pénzt civilizációs betegségeik (melyek főleg a kicsapongó életvitelből eredtek) kezeltetésére.

A saját készítésű, többnyire haszontalan kozmetikai szerekkel, hajfestő és hajnövesztő szerekkel az orvosok szintén nagy bevételekhez jutottak.

A betegek sokszor minden reményüket az orvosba vetették.

IX. Művészet és tudomány

Petronius szerint, aki erejét az élet puszta élvezetére pazarolja, az sose fog időtálló teljesítményt nyújtani a művészetben vagy a tudományban.

A későrómai művészetből hiányzik az eredetiség. Többnyire megelégedtek a korábbi minták utánzásával. Az anyag állt a gondolkozás középpontjában, eltűnt a metafizikai távlat.

Ma is alig tudnak már az egészséges emberi érzékelés számára újat nyújtani. Amit fel tudnak még mutatni az a belső disszharmónia és a korszellem kiábrázolása. A biztos stílus eltűnt s degeneratív fejlődést figyelhetünk meg. A hanyatlást tükrözi a csúnya és a perverz megjelenése már a kulturális életben is. Káosz, ösztönszerűség, öncél. Az emberiség szétzilált képe. Az irodalomban csalódás, kétségbeesés, fáradtság mutatkozik meg.

Rómának már nem voltak eredeti gondolkodói, megelégedtek a áthagyományozott filozófiai rendszerek magyarázatával. Az újplatonizmus áramlata után végképp’ kimerültek az impulzusok.

A tudományt világidegenség és a gyakorlatiasság hiánya jellemezte.

Tehát általános szellemi színvonalvesztés figyelhető meg.

A nevelésre jellemző a büntetés általános eltörlése, mint a humanitás vívmánya. Már nem lehetett szó tervszerű erkölcsi felelősségre való nevelésről. Az „engedetlenségre nevelés” anarchistákat szül, akik semmilyen közösségbe nem akarnak betagozódni. Ha egy nemzet elhanyagolja az utódok vallási és erkölcsi nevelését, sorsa megpecsételődött.

X. Vallás

Ha elfogadjuk Jacob Burckhardt véleményét, miszerint a vallás minden kultúrának elemi feltétele, akkor az igazi vallásos érzés eltűnése kortünet: azok a népek, melyeknél hiányzik a biztos metafizikai tartás, túlléptek történelmi fejlődésük csúcspontján és a végérvényes letűnés felé tartanak.

Római kultúra bukása is összefüggött a vallási közönnyel s a növekvő anyagias és nihilista gondolkodással.

Ciceró szerint ha a vallás veszélybe kerül, akkor azzal együtt a hűség, a jog és az emberek közötti kapcsolatok is. Ő ezért a régi néphit megreformálását szorgalmazta, hogy a lesüllyedni látszó népnek újra tartást adjanak. Javaslatának politikai és nemzeti háttere volt, mivel a babonásság és a jövendőmondás rohamos terjedése primitív nézetekhez való visszatérést jelentett.

Idegen vallási gondolatok benyomulásának nem tudtak ellenállni, mivel semmi életképest nem tudtak ezzel szemben felmutatni. A titkos dolgokkal való foglalkozás divattá vált. A Kelet erős vallásos befolyást gyakorolt. Hamarosan egy alig átlátható keverék alakult ki a különféle eredetű hitekből és babonákból- anélkül, hogy az elemi vallásos igényüket valóban ki tudták volna elégíteni.

Ebben a káoszban tartósan csak a kereszténység tudott megállni.

Ha a belső értékek elvesznek, egyre inkább a külsőségek állnak az érdeklődés középpontjában. Belső üresség, nyugtalanság, félelem jelzik a hanyatlást.

A régi istenek trónfosztása után, egyre inkább a sors kiszolgáltatottjának látta magát az ember. Minden lehetséges trükköt kipróbált, hogy megtudhassa a jövőt. Az asztrológia mindig virágzott a belső otthontalanság idején. S arra is alkalmas volt, hogy a hanyatlást nem kellett saját kudarcként látni, hanem a csillagok kedvezőtlen állásának lehetett tulajdonítani. A 2. Pun háború után már a császárnak is volt udvari asztrológusa, akinek tanácsát még fontos politikai döntésekben is kikérte.

Bár Marcus Aurélius államérdekből az asztrológusok, szellemidézők és sarlatánok ellen fordult, az isteni jósdákat azonban hagyta működni. A tömeg az alig kendőzhető siralmas állapotokon a mágia és az asztrológia segítségével akarta túltenni magát.

Korunkban is vákuum uralkodik s az idegen vallásokhoz fordulás is jellemző. Sokan a tudományos és anyagias világtól az ellenőrizhetetlen irracionális dolgok felé fordulnak.

A bőség társadalma sokszor a vallás feleslegességét hirdeti. Gandhi már sok éve ezt a keserű mérleget állította fel:

Szilárd meggyőződésem, hogy a mai Európa nem Isten Szellemét és nem a kereszténységet valósítja meg, hanem a Sátán Szellemét. Sátánnak ott van a legnagyobb sikere, ahol Isten nevével az ajkán jelenik meg. Európa ma már csak a nevében keresztény. Valójában a mammont imádja.

Manapság is legkönnyebben a komolytalan misztikus irányzatokhoz fordul a tömeg: dívik a babonásság, okkultizmus, jövendőmondás, asztrológia. Az asztrológia mai virágzása is a lelki sivárságot, belső bizonytalanságot és a valódi vallási tartás hiányát mutatja. Horoszkópok szinte minden újságban megjelennek, mint az időjárás-jelentés, s a metafizikai kötődésétől megosztott emberiség középkori sarlatánság szerint irányítja tetteit.

Az egyházak hitelüket vesztették amióta a korszellemhez és a kérdéses modernitáshoz igazodtak.

Kritikátlanul részt vesznek az anyagias korszellemben. Megadták magukat jóléti társadalmunk előtt. A haladás és a szabadság égisze alatt megalkusznak. A felelősséghordozók közönyösek és langyosak az értékek rombolásával szemben. Az egyházak a kényelmes konformizmusukkal önmagukat rombolják le. Már Goethe jól tudta: „A világra csak azok hathatnak, akik ellenállnak neki. Aki alkalmazkodik hozzá, az elvesztette becsületes életét.”

A ma embere csak e világban gondolkodik s természetidegen. Aki tagadja szellemi eredetét, az az őt körülvevő természetet se becsüli s ezért rombolja is.

A belsőleg kiszipolyozott fiatal nemzedéktől nem várható el, hogy új szellemi dimenziókat nyisson.

Aki az egyéni én-tudatának adja át magát, az menthetetlenül alacsonyabb rendű dolgok rabja lesz. Hegel szerint az ember csak ösztöneinek legyőzése után szólítható meg szellemi lényként. Szellemi és metafizikai kapaszkodó nélkül eddig minden nép elveszett a történelem folyamán.

Szívleljük meg Saint- Exupéry tanácsát, amit röviddel halála előtt adott:

Csak egy probléma van, csak egyetlen egy: azt kell újra felfedezni, hogy van szellemi élet.

Függelék

1 Henry Miller New Yorkkal kapcsolatban
2 A 60-as évek végén az USÁ-ban végzett vizsgálat során a megkérdezett férfiak 85%-a papucsférjnek bizonyult s a nők 62%-a szerint a mai férfiak már nem igazi férfiak.
3 USA, 60-as évek vége: az egyetemisták 81%-a meg volt győződve léte értelmetlenségéről