Meg-szív-lelend-ők

Az emberi beszéd kialakulásával az emberi agyban – az emberek többségénél a bal agyféltekében –, létrejött a beszédközpont, míg a jobb agyfélteke számára „megmaradt” az ősi térérzékelő szerep. A bal agyfélteke felügyeli az ésszerű, racionális, logikus gondolkodást, az ok-okozati összefüggéseket, a megkülönböztetés képességét, a számolást. Ebből következik a „vagy-vagy” típusú szemlélet, az alá-fölé rendelő gondolkozás is. A verbális memória, a száraz adatok magolása is e félteke szerepköréhez tartozik. A bal agyfélteke érzékeli a lineáris, vonal menti idő múlását, a bal agyféleteke felelős az előre gondolkodásért, azért, hogyha pl. 9 órára el kell érnünk valahova, s a menetidő 1 óra, akkor 8 órakor legkésőbb bizony útnak kell indulnunk. A bal agyfélteke az, amelyik elemez, analizál, darabokra szed – akár a másik embert is. A bal agyfélteke működteti tehát a megkülönböztetés okán gyanakvás-érzésünket is; ha gyanúperrel élünk, és az megoszt bennünket, akkor bal agyféltekénk működik erősen. Ez a helye a két-ségbeesésnek és a fél-elemnek is. Mindezekből következik, hogy mivel a bal agyfélteke felelős az előre gondolkodásért, az egyén létfenntartásáért és az egyéni érdekképviseletért, (a politikáért), ezért a pszichológia úgy tartja számon, hogy a bal agyféltekében lakozik az úgynevezett kis ego, a személyes én, a birtoklás, az anyagi javak felhalmozásának „tudományával” együtt.

Lássuk, miért felelős agyunk másik fele. Az emberek többségénél a jobb agyfélteke működéséhez tartozik a térérzékelés, az egységes térélmény. Jobb agyféltekénk a ballal ellentétben nem elemez, nem analizál, nem szedi a vizsgált tárgyat darabjaira, hanem analógiával, hasonlattal, aránypárokkal és párhuzamokkal él, azaz mellérendel. Képben, azaz egységben láttat. Az ő szerepe a kétséggel ellentétben az egység, az egységélmény: az istenélmény és a szerelemélmény. A számítás- és aggodalommentes belefeledkezések, az időtlen örökkévalóságnak a helye. A szeretet, mint embertársunk igényeivel való azonosulás, mint oktalan, azaz ok nélküli emberi tevékenység is e félteke működésének jellemzője. Mikor egységben érezzük magunkat valamivel, vagy valakivel, akkor a jobb agyfélteke uralma alatt állunk. A mellérendelő szemléletmód és gondolkozás szintén e félteke „szakterülete”, ezt másképpen „is-is” típusú szemléletmódnak is nevezzük. Ezért ez a szemléletmód türelmes és megengedő. A jobb agyfélteke tevékenysége alá tartozik a művészi élmény, a művészi tevékenység is, úgy mint pl. a művészi látás, a képírás és képolvasás. A jobb agyfélteke nagyon fontos szerepe a – tárgyi bizonyítékok és logikus okfejtések, okozati összefüggések nélküli – megérzés és belátás! Ezt intuitív megközelítésnek is nevezzük. Egyebek között a humornak, az oldottságnak és az elengedettségnek is a jobb agyfélteke a működési területe.

Fentiekből látszik, hogy mai oktatási rendszerünk erősen bal agyféltekés, nyersebben mondva féleszű, hiszen a hangsúly az iskolai oktatásban a túlnyomó részt életünkben később egyáltalán nem használt, száraz adatok megtanulásán van, és az ok-okozati összefüggések szinte kizárólagos módszertani egyeduralmán. Ugyanez igaz tudományos életünkre is. Nem olyan nehéz ezt belátni. E torzulás természetesen következik abból a folyamatból, ami tulajdonképpen a mindenkori emberi kultúrák civilizációvá való torzulása. Az emberi kultúrákban a rítusoknak, rituáléknak, szertartásoknak és kultuszoknak az Éghez és Földhöz, mint személyes valóságokhoz való viszonyulásukban – ld. Földanya, anyaföld, Egek Ura – nélkülözhetetlen közösség-megtartó szerepük van. A civilizációban mindez már egyre haszontalanabbá válik, a hangsúly a mennyiségre, az anyagi javak birtoklására, a fejlődésnek hazudott lineáris növekedésre tevődik át. A külső és belső, kézzel nem fogható Valóság, akit Istennek nevezünk, evolúciós állomássá, meghaladott kultúrtörténeti fogalommá silányul. Az átszellemült lelkiség a civilizációban kénytelen oppozícióba vonulni, az emberi teljesség lelki tartománya eltorzul, túlnyomó részt az anyagiakhoz, az állati létállapothoz kötődik. A tudományos élet, a tudományos kutatások területén mindez azt jelenti, hogy tárgyi bizonyítékok, az ok-okozati összefüggések, a formállogika válik mérvadóvá és egyeduralkodóvá. A szakági kutatások során a kutatók, legyenek akár világiak, akár teológusok, mint akik kutat ásnak, e kutatásban egyre mélyebbre kerülnek az adott szakterületen belül, ez azonban sajnálatos módon a horizont, magyarul a látókör beszűkülését eredményezi az összefüggések, az egészre való rálátás képessége nélkül. Éppen azt nélkülözi, ami a jobb agyfélteke működésének természetessége: az ok-okozati összefüggéseket nélkülöző formai hasonlóságok és megegyezések mögött a tartalmi összefüggések és rokonságok meglátását. Mi azonban nemcsak logikus kérdésfelvetésekkel és az ok-okozati összefüggések keresésével, hanem a jobb agyfélteke természetes mellérendelő képességével: a formai hasonlóságok és azonosságok mögött tartalmi összefüggések keresésével is élni fogunk az alábbiakban. E módszertani megközelítés természetesen nem új, legfeljebb mai féleszűvé torzult civilizációnkban számít tudománytalannak. A természetes műveltségnek, szerves kultúráknak a mellékrendelő személetmód és képi látásmód, képi beszéd, elengedhetetlen sajátossága és megtartó képessége. Az egységben látás, a képi összefüggések felismerése, a mindenkori ember örökzöld, soha el nem múló igénye. Mint ahogy nem véletlen az sem, hogy a szóbeli hagyományok, a tanítások, tanok, így a krisztusi tanítások is képi beszédekben, példabeszédekben maradtak ránk. Összefoglalva: e tanulmány módszere nem csupán az összefüggések tárgyi bizonyítékainak felsorakoztatása, hanem a formai hasonlóságok közötti tartalmi összefüggések beláttatása lesz.

A szaktudomány a specializáció elvén keresztül az egyes jelek (jelenségek) vizsgálatát elválasztja, elkülöníti, így a részről sok tudása lesz, de részek közötti kapcsolatrendszerről kevés. Akárhány megközelítési szempontot sorolunk fel, mindezek metszéspontjában ott áll a vizsgált jelenség a maga összetettségében. Most éppen a népmese, de akár a népművészet egészét is említhetnénk.

Mi az adott nézőpontok közötti kapcsolatrendszer, mi a szerveződési mintázat? A népművészet mint jelenség szerveződési mintázata (rendszere) alapvetően különbözik attól a megközelítéstől, amit ma általánosnak tartunk, mint ahogy létrejötte is egészen más természetű. Természetes alapú szerveződési mintázatok jellemzik. Ahhoz, hogy közelebb jussunk ennek a megállapításnak az értelmezéséhez, vizsgáljunk meg néhány mindenki által ismert alapsajátosságot.

• Népmeséink szövege nagyon régi, azt is mondhatjuk, hogy az emberiség közös ősi emlékezete. Ez a tény jelzi, hogy a közösség az élő tudást fontosnak tartotta fenntartani, mondani, átadni.
• Az átadás eredendően a szóbeliséghez kötődik, ami egyértelműen jelzi, hogy a közvetítő közeg az élő rendszerekhez kötött. Ezáltal viszont az átadás folyamata is élő rendszerként működik.
• További sajátosság, hogy semmilyen területen és szinten nem szegmentál. Mindenkinek és mindenkihez szól, gondolatrendszere egységes és teljes.
• Szövege nagyon erőteljesen képi természetű. Vagyis, ha megfelelő az „adó” és a „vevő”, akkor a legkisebb torzulással képes áthagyományozni önmagát. Kevés eszközzel nemcsak sok értelmet, de élményt, érzelmi kötődést is ki tud alakítani.
• Nincs központi vezérlése. Mint amikor forrás tör elő a föld mélyéről, amely patak, majd folyó lesz így hullámzik a mese szövege közösségeken, korszakokon keresztül.
• Alaprendszerében állandó és mégis változékony. Alaprendszere (a mese magja és tengelye, mint alaptípus) állandó. Mivel azonban az átadás közege az élő rendszerhez kötött, ezért állandóan változó is. Az átadó közeg függvénye, hogy gazdagítja, vagy szegényíti önmagát. Épülő műveltség gazdagodó hagyományt eredményez, leépülő műveltség pedig elszegényedő, egyenlőtlenül koncentrálódó szegmentált műveltséget, amely voltaképpen erőforrás kivonás a rendszerből. Abban az esetben, ha épül a műveltség, akkor az önépítés során épül a felhalmozott információ rendszere. Az épülés sajátossága, hogy mindig képes alkalmazkodni a változó körülményekhez a strukturálódáson, a szerkezetépülésen keresztül. Ezáltal nemcsak önszabályozásról, de önfejlesztésről is beszélhetünk, amely az egyéneken mint hordozókon keresztül a közösségi tudatban nyilvánul meg a legteljesebben.
• A tanulság, mint népi bölcselet a képi beszéd által többrétegű, több jelentésszinten képes önmagam belső tartalmát feltárni.
• Élményközpontú, vagyis szórakoztató, amely által érzelmi kapcsolatot épít ki, és ehhez az érzelmi kötődéshez kapcsolja eredendő erkölcsi értékrendjét.

A fenti fő jellemzők megállapításában általában nincs vita az egyes megközelítési módot képviselők között. Minden jellemző jegy eredendőjének vizsgálata azonban ma még kevésbé felvetett lehetőség. Vizsgáljuk meg tehát a jelenséget most nem a szaktudományok, hanem a rendszertudomány oldaláról. Vagyis most nem az a fontos, hogy mit állít az egyes elemekről vagy éppen az egészről a néprajzkutató, a pszichológus, pedagógus, hanem, hogy a vizsgált jelenség (népmese, vagy éppen az eredendő népi műveltség egésze) hogyan szerveződik vagy éppen milyen más rendszerekhez kapcsolódik.

A szerveződési sajátosságokra láttunk példákat fentebb. Ezek a sajátosságok voltaképpen természetes alapú önszerveződő tulajdonságok. A természettan pontosan meghatározza azokat az alapfeltételeket, melyek teljesülése esetén egy adott sokelemű összetett bonyolult rendszerben az önszerveződés megvalósulhat.

• A rendszer elemeinek kapcsolatban kell állni egymással. Nem kell, hogy minden elem minden más elemmel kapcsolatban legyen, elegendő, ha a szomszédos elemek vannak kapcsolatban. Témánkra utalva: mondani kell a mesét, és közvetlen személyes kapcsolat kell ehhez.
• A rendszer nyitott legyen, azaz álljon kapcsolatban környezetével, valósuljon meg energia (információ) csere a rendszer elemei között.

Ha megvalósul az önszerveződés, akkor a rendszer hosszútávon fenntartható, képes a környezet változásaihoz igazodni. Emellett, a rendszer mentén beavatkozva, képes igen kicsi energiabevitellel igen jelentős változásokat létrehozni.

A környezettel való kapcsolat ugyanakkor azt is jelzi, hogy létező kapcsolatnak kell lenni más, hasonló rendszerekhez. Ezekkel is álljon kapcsolatban és kölcsönhatásban. Egyszerűbben: a természetben élő ember számára a természet változásrendjéből kiolvasható információ természetes módon válik műveltségépítő tényezővé. Képi nyelven mondva: ismeri és érti a füvek, fák virágok, a Nap, Hold, csillagok beszédét, a hozzá és közösségéhez szóló aktuális üzenetét. Megszólítja a rendszert és párbeszédet kezdeményez.

A természetes műveltségi rendszerek nem lehetnek önmagukban állóak, szerves, organikus rendszert képeznek más természetes rendszerekkel. Természetes a kapcsolódás a természeti környezethez és ennek a változásaihoz. Képi nyelven: a szakrális, szent térben és időben sűrűsödések és ritkulások, vagyis csomópontok vannak. Ez az alapja a rítusnak, a szakrális cselekvésnek. Az áthagyományozódás során azonban csak az a tudás képes továbbélni, amelynek funkciója van. Amelyre elemi szükségünk van. Ami nem kell, az elsorvad.

Így vagyunk a népmesével is. Eredeti tudásátadó, műveltségörökítő funkciója meggyengült, az átörökítés más, mesterséges rendszerben történik. Mélyebb tanulságai azonban – ha megértjük – ma is szól hozzánk. Nyoma a műveltségünkben itt maradt.

Ha a természet, illetve annak változásrendje olyan információforrással szolgál, amely hatással van a természetes műveltségre, akkor a műveltségnek is vissza kell hatni. Nem a természeti rendszerekre, hiszen azt eredendően nem tudja számottevően átalakítani (nem is célja), hanem a természetes rendszerekről való képzetekre, az arról való gondolkodásra. Ez voltaképpen a természetes úton kialakuló belső kép kivetítése a külső világra. Ez a visszahatás legösszetettebben az égi rend megszemélyesítésében jelenik meg.

„Hitregéink emlékei a csillagokba emelkedtek fel földöni elhagyatottságuk miatt, s onnét világítanak még le feledékenységünk éjét felderítendők.” (Ipolyi Arnold)

Amit itt önszabályozó természetes rendszernek nevezünk, azt a mesei mitikus hagyomány képi nyelvén égi rendnek mondjuk. Amit itt rendszertudásnak mondunk, azt ott bölcseletnek és voltaképpen a tudásba való beavatásként nevezzük nevén.

S amit közel száz éve 1922-ben Solymossy Sándor a szaktudományok oldaláról ősvallási elemek törmelékeinek mondott, azt a természetes rendszerek és azok műveltségbeli megnyilvánulása kapcsán teljes rendszernek mondhatjuk.

Ezen az úton juthatunk el oda, hogy itt és most újra megértsük ezt az ősi természetes alapú rendszerelméletet, mint a közösségit tudat önszabályozó elő rendszerét, amely ma is él velünk, ha hagyjuk, hogy újraszülessen bennünk és általunk. Ennek pedig egyik legjobb eszköze a mese.

Ég szülte földet,
Föld szülte fát,
Fa szülte ágát,
Ága szülte bimbaját,
Bimbaja szülte virágját,
Virágja szülte Szent Annát,
Szent Anna szülte Máriát,
Mária szülte Krisztus urunkat,
A világ megváltóját.

Vajon a világfának mi a magja? Mit rejt magában? Mivel a fa népünk világa, a magok is a jövőnek szánt közösségi üzenetek. Minden magban ez az üzenet maga a fa. Minden magban ugyanis potenciálisan a teljes fa van ugyanúgy, mint a természet növényvilágában. A jézusi gyümölcs is mitikusan benne van tehát. Egy közösség csak „magosan” tudja a létet jelölni és megragadni, de az így éppen elég. Csak ponttal tudjuk ugyanis megjeleníteni a végtelent, a létgazdagságot tökéletesen kifejezni képtelenek vagyunk. De a pont mégis elég, mert Isten ujja ott érintkezik a mienkével. A mag ilyen pont, és nem más, mint a szakrális kiindulás.

A mitikus – magszerű – hagyományozódás az ember közösségi létezése miatt természetes és szükséges. Nemzedékről nemzedékre lehetetlen és fölösleges is sok százezer utódnak egy hatalmas lexikális adathalmazt átadni. Elég a szakrális létezés mintáit átörökíteni, a többit megoldják maguk az utódok. A magból kifejlesztik, rekonstruálják a fontosat, az értékeset, az életrevalót. A mítosz egyébként akkor él, ha kifejlett egy társadalom közösségi struktúrája, autonómiákban gazdag, és nem jellemzi közösség életét döntően az írásbeliség. Magyarán, ha beszélgető, találkozó kis közösségekből áll. Ha nem így van, akkor mítoszpótlékok keletkeznek: közhiedelmek, manipulált közvélemények.

A növény, az egyetlen olyan élőlény a Földön, ami élettelenből élőt állít elő. Minden más élő a Földön, élővel táplálkozik, növénnyel, vagy növényevővel. Mi is. Kivételes jelentőségű jelenség! A növény, gyökerével a Földben gyökerezik, és Vizet (H₂O) szív fel. Lombjával a Levegőben és a Nap Tüzében lombozódik, és széndioxidot (CO₂) szív fel. a Vízből és széndioxidból, a Nap tüzével (fotoszintézis) szénhidrátokat állít elő, amiből építkezik. A felszabaduló oxigént visszanyomja a levegőbe.

E természettudományi tételek, általános iskola 7. osztályában megtanítják a gyerekeknek. Azt azonban nem tanítják meg, hogy mindez miképp függ össze életünkkel, e tényeknek mekkora jelentősége van. Azt sem tanítják meg, hogy ilyen szintű tapasztalatokat be kell építeni a hosszú távú tervekbe, és a közgondolkodásba is. Mert sem a közgondolkodásban, sem az ország vezetők gondolkodásában e kényszerítő erejű tények nem kapnak szerepet, sőt, meg sem jelennek.

A mitológiákban azonban megjelennek! A mitológiánkban megjelenő Életfa és Négyelem a valóság szellemi absztrakciójaként ugyancsak az életet írja le a maga elvontságában, és lehetővé teszi ránk tartozó bonyolult jelenségek megértését e jelképek segítségével.

A föld, a víz, a Naptűz és a levegő tehát a növény lételemei, ami nélkül nem létezhet. Ugyanakkor, e lételemek, a földi élet, így az ember lételemei is, tehát bármi, ami a növényi életet veszélyezteti, közvetlenül veszélyezteti a földi életet, és a mi létezésünket is. Ha ezt megérted és átérzed, ez lesz az első, megtartó erejű tudás az életedben, és kétszer is meggondolod, hogy letörj egy ágat, vagy hogy fűre lépj.

Ha közelebbről megvizsgálod a növények lételemeit, azt találod, hogy a föld, a napfény és a levegő konstans, időben állandó természetű tényezők. A víz azonban eltérő tulajdonságokat mutat. Ahol nincs víz, növényi élet sincsen, lásd a legszárazabb sivatagokat. Ahol víz van, növényi élet is van, minél több víz, annál több növény, lásd a brazíliai esőerdőket.

A víz állandó jelenléte tehát a növényi tömeg mennyiségi növekedését gerjeszti. Mindez közvetlenül kapcsolódik az emberi létezéshez, az emberi kultúrához. Nem csak úgy, ahogy közismert, hogy az első emberi lakhelyek folyó- vagy tóparton álltak, mert az emberi létezésnek is feltétele a víz jelenléte. Úgy is, hogy az ember, Isten segedelmével, alkalmasra igazítja ki életterét.

Manapság aránylag gyakran kerül asztalra nálunk is, másutt is, szerte a nagyvilágban a közösségi társadalom problematikájával összefüggésben a népi kultúrák kérdése. Mint lehetséges modelleké egy kizsákmányolásmentes, elemi emberi szükségletek léptékrendjében és logikája szerint megszervezett, magyarán: emberszabású társadalom számára.

Hogy egy "új-közösségi" társadalom felépítéséhez jó modellül szolgálhat az itt-ott napjainkig eleven ősközösségi struktúra, az túlságosan is kézenfekvő gondolat ahhoz, hogysem ehelyütt bővebb kifejtésbe bocsákozzunk. Sokkal izgatóbb kérdésnek tűnik: vajon mennyiben és mennyire használhatók a modell jótulajdonságai a jelen, illetve jövő körülményei között. Vajon mit tudtak eleink jobban, mint mi, és ebből mi az, amit nekünk is jó lenne tudnunk, ha emberibb holnapot – egyáltalán: holnapot! – kívánunk biztosítani magunknak, utódainknak?

A kérdés ezen a ponton újabb kérédst szül. Végül is mit tudunk ma arról, hogy mit tudtunk valaha? (A Kárpát-medencében vagy tőlünk nyugatabbra: valaha – másutt, Amazóniában vagy Celebeszen, egészen napjainkig!) Sajnos, igencsak keveset, s azt sem mindig jól. Ezt a témát aligha lehet ma "komoly" társaságban szóba hozni, hogy az okosabbak ránk ne legyintenének: ugyan már, mifele kérdés ez a toronyházak, az atomerőművek, az űrszondák korában? És ilyenkor az ultima ráció rendesen a "budi kontra angolvécé" képlet, amely ellen, ugye nem lehet érvelni...

Nem is érdemes. Viszont elgondolkodni a példán annál inkább. Tehát: egy elhanyagolt, bűzt és kórokozókat árasztó kertvégi bódé hátrányait hangsúlyozni egy most épített, még tiszta, jól fűtött (és a sors különös kegyelméből éppen javításra sem szoruló) új klozettal szemben – értelmetlen, mi több, méltatlan dolog. Aki viszont nem veszi észre a "régimódi" árnyékszék alapvető előnyét a modernnel szemben, azt ti., hogy a tartalma a mindenkori szükségletektől megszabott ritmusban, saját erőből és minimális technikai felszereltséggel is maradéktalanul visszaépíthető a természetbe, és ezáltal egy "sejtnyi" élet háztartásába a maga helyén szervesen illeszkedik bele, aki tehát mindezt nem látja be magától, az – úgy sejtjük – a lényegét téveszti szem elől a hagyomásnyos népi műveltségnek: azt, hogy szerves felépítéső és megnyilatkozásai egyetemes érvényűek.

Ez utóbbi megállapításunk mindenesetre magyarázatra szorul. Mit értünk szerves felépítésen, illetve egyetemességen az adott összefüggésben? Kerülve a részleteket, amelyek módszeres kifejtésére ehelyütt amúgysem nyílna terünk, hadd próbáljunk előljáróban egy hasonlattal válaszolni. Amint a szerves világban valamennyi sejt külön-külön is teljes információmennyiséget tartalékol az egész élőlényről – más szóval: egyetlen sejt fennmaradása esetén is megvan rá elvben a lehetőség, hogy a teljes lény, sőt az egész élővilág rekonstruálódjék – hasonlóképp a népművészet (tágabban: a népi kultúra) is olyan elemekből épül fel, amelyek mindegyike – eredetileg és potenciálisan – a műveltségig újra és újra oldható-fejthető sűrítményekben. (Elmondhatjuk-e ugyanezt a mi mai "kultúránkról"? És ha nem, az előny vajon a mi részünkön van?...)

(...)

A gyermek, először hallván a "szép sztorit", megszereti különös ízeiért, fülbemászó meséjéért. Kéri, hogy újra halhassa. (Nincs "minden napra egy mese" – hogy egyik sztori kioltsa a másikat!) És újra hallva, egyre több részlet ragad meg benne, az összefüggések mind világosabbá válnak, a mesén belül éppúgy, mint a mesemotívumokra rárímelő, ismerős valóságmozzanatok között. Ahogy nő a gyermek, úgy tárulnak föl az új és új valóságrétegek, egészen a kozmikus összefüggések szférájáig – esetleg még tovább... Nos, valami ilyesmire gondoltunk, amikor a szerves és az egyetemes jelzőket használtuk a népi műveltséggel (szűkebben: a népművészettel) kapcsolatban.

(...)

(...)

Ahhoz, hogy ezt a tényt még inkább értékelni tudjuk, tisztában kell lennünk vele, hogy a pásztortársadalomban a csikós egy öt szintből álló hierarchia legmagasabb szintjét képviseli. Nézzük ezt az öt szintet! Ez voltaképpen – ismertebb megfogalmazásban – csak négy szintet jelent, az ötödiket nem nagyon szokták idesorolni, de én most ezt is ide sorolom. Mármint mi ez a négy szint? Fölülről indulva: a legmagasabb a csikósé. Utána következik a gulyásé. Az ő hatalmi jelvénye a sajátos alakú, kiképzésű, díszítésű gulyásbot. Ennek felfelé szélesedik a vége, ezt ólomberakással vagy más módon megerősítették, hogy keményet lehessen ütni vele, de semmiképpen sem kampós. Egyenesen, a saját vonalában végződik. (...) A harmadik rangfokozat a juhászoké, az ő hatalmi jelvényük a kampó. Ennek S alakú a vége, és ezzel az állat lábát lehet elkapni. A negyedik fokozat a kondásé, ennek pedig kanászbalta a hatalmi jelvénye. Mindegyiknek megvannak a hétköznapi használaton túlmutató, sőt egyenesen kozmikus vonásai. A baltáról csak azért ejtek még két szót, hogy máriis készüljünk föl rá: a mi berakásos díszítésű ostornyeleinken is ott lesz a balta. És akkor majd emlékezzünk erre: a balták alakjuknál fogva és a rajtuk levő, hol vésett, hol pedig fémbeveréses módszerrel rájuk vitt ábrák tanúsága szerint bizony nagyon szoros kapcsolatban állnak az ég-bolttal. Mert a bolt és a balta – kétféle hangzósítása ugyanannak a mássalhangzó-rendszernek. A csillag- és a Hold-ábrák – máshol a Nap is megjelenik baltáinkon – pontosan jelzik, hogy itt nem pusztán hangalaki megfelelésről van szó. Sőt vannak átlyukasztott élű balták is, amelyeken bizony a fény is átjön, és ha tudom, hogy ennek a szerszámnak egy típusát fokosnak nevezik, akkor az ábrák, az elnevezés, és ezek a nyílások, amelyek a fény közvetlen megfigyelését lehetővé teszik, együtt kiadnak egy olyan funkció-értelmezést, amely szerint ezek, legalábbis egyik szereplehetőségüket tekintve, az égbolt vagy bizonyos fényes égitestek megfigyelésére szolgáló, azaz ég-bolt-figyelő balták voltak. Ugyanakkor azt is megértjük, hogy miért a legnagyobb emelkedési lehetőség az, amikor a kis kanász vagy kis kondás nyeri el – vagy amikor egyáltalán egyáltalán megpályázza – a királykisasszonyt. Egy hierarchia négyességébn belül ő van a legalacsonyabb fokozaton, neki a legnagyobb emelkedés az, ha egészen a királyi rangig feljuthat.

Még az ötödikről nem beszéltem a fokozatok közül, ez a libapásztorlány fokozata. Itt az attribútum, a hatalmi jelvény az élőfa. Közelebbről egy leveles ágról van szó. Minthogy magam is voltam libapásztor gyermekkoromban, elmondhatom: igen, ezzel hajtottuk a ludakat. Sem nem ostorral, sem nem bottal, sem nem kampóbval, sem nem baltával. Ez egy leveles ág volt. Ez pedig azt jelenti, hogy ha én ezeket a rangfokozatokat, illetve, a pásztorságnak ezeket a sajátos típusait tovább akarnám fejtegetni, akkor valószínűleg egy ötelem-rendszerhez jutnék el, de ez nem lehet a jelen dolgozat témája.

(...)

A régi emberek jól tudták, hogy az emberiség nagy életrajzában - amit mi történelemnek hívunk - vannak finoman rejtett, mégis hihetetlen erejű szellemi tartalmak. Ezek azonban soha nem a felszínen kínálják magukat, hanem mindig csak az iga, többszörösen megpróbált emberi iparkodásnak mutatkoznak meg. Amiképpen tudták azt is a régiek, hgoy a történelem színpadán legelöl mozgó "főszereplők" egyáltalán nem mindig azok az emberek, akik a Kor Szellemével mély kapcsolatot ápolva dolgoznak az emberiség jövőjéért.

A "nevezetes névtelenek" felismerésének és megismerésének korszaka mára ránk köszönötött. Ma már csak az az ember képes korának igazi emberévé válni, a világjövőt szellemi akaratával formáni, aki az akarat mellett erős érzésvilágot, és eleven, állandó figyelemben edzett kreatív gondolkodást fejleszt ki magában.

Mindez emberi örökségünk, de nem kapjuk, mert nem kaphatjuk ingyen. A mindenség ajándékai ezek, nekünk, értünk teremtett szellemi javak. Ha maugnknak kívánjuk őket, akkor munkához kell látnunk: tisztességes, emberhez nagyon méltó munkához. Nehéz munka ez, de az embert önmagábhoz elvezeti, és az így szerzett tudással a világba méltón belehelyezi.

Ma erős figyelmen alapuló, elmélyült gondolkodás, a szimpátia-antipátia hintájáról leszállított érzésvilág, és a szilárd, csélját kísértések közepette is megőrizni képes akarat készül bennünk megszületni.

Ettől olyan viharos a kor, amelyben élünk.

Ezek az emberi vonások a modernk kor igazi földi kincsei, minden mai ember gazdag örökségének jövőt hordozó, irányt mutató elemei. Ezt a tudást, ezt a bátor, "Jövőre való emlékezést" minden korban hordozták a Földön olylan emberek, akiknek szelleme elég erős volt erre a feladatra. Hordozták magukban, de nem maguknak, hanem az egész emberi világnak.

(...)

Nem irtotta ezt ki belőlünk sem Muhi, sem Mohács, sem Trianon, sem ami utána ránk szakadt. Nemzeti megpróbáltatásaink, igazságunk semmibevétele, anyagi javaink megrablása, termékeny életszellemünk idegen és még idegenebb formákba való hajszolása - mindez nem elvett abból, ami a jövőben igazán javaknak mutatkozik majd, hanem éppen hogy megedzette, felnevelete, gyarapította azokat.

Megpróbált nemzet vagyunk. De még mindig itt vagyunk. Igen, megyünk büszke szájjal vissza, mint várainkba, titkainkba... Mert nem földi várak ezek, és nem anyagi titkok...

Szellemi feladatunk, a világban még végre nem hajtott küldetésünk az a transzcendens hajtóerő, amely minden mélypontot átemel bennünket, mert a világsors vár még tőlünk valamit... Az európai Népszellemek kórusában a mi hangunk még mostanában valik csak hallhatóvá. Különös, sokaknak idegen frakvenciája nem feltétlenül az emberi fülnek szól, sokkal inkább az emberi szíveknek...

Voltak szent, az égi rendbe beavatott királyaink.

És van jelenbéli tanúja a múltunknak, Szent Koronánk, sorsunk kincses mélyén máig hordozza, kínálja, azt a beavatási erőt, amely nélkül talán nem csupán Magyarországnak, de - merjük kimondani - talán egész Európának sem lehet előremutató jövője.

A tét hatalmas, a körülmények soha nem voltak nehezebbek, az idő pedig elérkezett!

Itt állunk, élünk Európa szívében, és most fordulunk - régen esedékes, mára visszaszoríthatatlannál erősödött - önfelismeerésünkkel szellemi korkonainkhoz, európa testvériség felé hajló nemzeteihez.

 

Hozzuk magunkban - a felszín minden ellenkező jelzése dacára, vagy éppen általuk megerősödve - a rálátást:

• titkaink máig hűséges megőrzése titokfejtővé tett bennünket, látjuk a mindenáron kikényszerített dualizmus (egymással szemben minden eszközzel fenntartott, egymásnak feszített erők jelenlétét), a láthatatlan vasfüggönyt
• látjuk a béka maszkja alá beszorított Mars-ábrázat igazi arcvonásait
• látjuk az ősi római princípium: "oszd meg és uralkodj" újra és újra kísérő jelenlétét,
• látjuk az igénytelenség felszínes "kultúrájának" széles sodrú folyamát, amley úgy hiszi, hogy sikerrel eltakarhajta a látszólag elnémított mélység szellemi kincsestárát,
• látjuk a jogsértő nacionalizmus újra és újra megkísérelt felpiszkálását,
• látjuk a hamis tolerancia és szabadosság valójában bűnpártoló, züllesztő hatását,
• látjuk a materialista tudomány elbizakodott, manipulatív hatalmát, amellyel - hite szerint - gond nélkül irányíthatja az ember szellemi tevékenységét

De látjuk:

• a visszafoghatatlan szellemi ébredés számtalan jelét, fiatalkorban, akik: bár "civilizációnk" vívmányai köztött töltötték gyermekkorukat, mégis, mintha csalhatatlan szellemi ösztönnel érkeztek volna ebbe a földi világba.
• a megszorítások közepette, a bőség hiányában egy különös szabadság, és egy még külösebb telítettség megjelenését. Hogy a " nincsből" mennyi válik adhatóvá, hogy a szükség mennyi bőséget takar...
• hogy a sikerért, az érvényesülésért folyó kíméletlen "darwini" küzdelemben rendre alulmaradó maflák egy csendes, látszólag "jelentéktelen", "hatástalan" közeg lakói, és bennük, általluk mégis megjelenik valami a világban, ami a világhatalmak gőzhetnger erejét képes megállítani...
• mintha a kiszolgáltaottságnak lenne egy titkos ereje, amely könnyebben elér az emberi szívhez, mint a látványos siker bizonyított "rátermettsége"
• mintha az önzetlenség egyre erősebb árama úszna szét mindenütt a világban, amley adni akar és nem feltétlenül kapni, használni akar, de nem kihasználni, amely egy új, felekezetektől szabad, "gyakorlati" kereszténység első hajtásait neveli az emberi empátia-együttérzés fényében...