Vegyesvágott

Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él. Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát.
– Nos, mit gondolsz erről az útról?
– Nagyon jó volt apa!
– Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
– Igen.
– És mit láttál meg mindebből?
– Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig, amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te és Anyu viszont egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.
Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:
– Köszönöm Apa, hogy megmutattad, milyen gazdagok is lehetnénk!

Megkértem az Istent, hogy vegye el a büszkeségemet,
de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a büszkeséget nem Ő veszi el,
hanem nekem kell feladnom azt.

Kértem az Istentől, hogy fogyatékos gyermekem legyen egészséges,
de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a lelke egészséges,
a teste csak átmenet.

Kértem az Istent, hogy adjon nekem türelmet,
de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke
nem kapni, megszerezni kell.

Kértem az Istent, hogy adjon nekem boldogságot,
de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, csak áldását adhatja - a boldogság rajtam múlik.

Kértem az Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól,
de Ő azt mondta: nem.
A szenvedés eltávolít a világ dolgaitól és közelebb visz Hozzá.

Kértem az Istent, hogy adjon lelki fejlődést,
de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom,
de hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.

Kértem az Istent, hogy segítsen másokat szeretni,
úgy, ahogyan Ő szeret engem.
Erre azt felelte: látom már kezded érteni.

Kértem erőt...
És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.

Kértem bölcsességet...
És Isten adott problémákat, hogy megoldjam azokat.

Kértem bátorságot,
És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem azokat.

Kértem adjon szeretetet...
És Isten adott gondterhelt embereket,
hogy segítsek rajtuk.

Kértem kegyelmeket...
És Isten adott lehetőségeket.

Semmit sem kaptam, amit akartam.
Megkaptam mindent, amire szükségem volt.
És imáim meghallgatásra leltek.

Egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt, és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap - a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen tette a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
– Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
– Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára.
Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Mindannyinknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyinkban meg vannak, teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.
Addig nem lehetsz boldog, amíg nem tanulsz meg önzetlenül szeretni, és amíg nem találod meg a helyedet a világban.

Li Shi Zhen, a kínai történelem legendás orvosa a hegyekben járt gyógynövényeket gyűjtögetve, mikor egy erdei kunyhó előtt keservesen síró öregemberrel találkozott.
– Miért sír, öregapám? – kérdezte.
– Apám megfenyített – szólt a válasz.
Li Shi Zhen meghökkent.
– Hogyhogy? Hát magának él még az édesapja?
– Hogyne. Ott van, ni, a kunyhó mögött, fát vág.
Li Shi Zhenben felébredt a kíváncsiság, és befordult a kunyhó mögé, ahol igen–igen ősz, de szemmel láthatóan jó erőben lévő öregember vágta a fát. Szóba elegyedtek, majd Li Shi Zhen megkérdezte:
– Miért fenyegette meg a fiát?
– Mert nem engedelmeskedett a nagyapjának.
– Hogyhogy, hát még magának is él az apja?
– Hogyne élne. Nincs annak semmi baja.
– És mit akart az apja, mit tegyen a fia?
– Segítsen bambuszt vágni a dédapjának.

Egy medvebunda 2 medve életébe kerül.
Egy leopárdbunda 6 leopárd életébe kerül.
Egy fókabunda 8 fóka életébe kerül.
Egy farkasbunda 12 farkas életébe kerül.
Egy kutyabunda 10-15 kutya életébe kerül.
Egy ocelotbunda 15 ocelot életébe kerül.
Egy rókabunda 18 róka életébe kerül.
Egy vidrabunda 20 vidra életébe kerül.
Egy macskabunda 24 macska életébe kerül.
Egy nútriabunda 30 nútria életébe kerül.
Egy perzsabunda 36 újszülött bárány életébe kerül.
Egy oposszumbunda 40 opusszum életébe kerül.
Egy nercbunda 50-60 nyérc életébe kerül.
Egy cobolybunda 80 coboly életébe kerül.
Egy csincsillabunda 150 csincsilla életébe kerül.
Egy mókusbunda 400 mókus életébe kerül.

Hát megéri????

Tudod, hogy készül a perzsabunda? A kisbárányt az anya méhéből szedik ki, mert a szüléskor a szőre kiegyenesedne. Az anya méhét ezért felvágják és kirángatják belőle, majd megnyúzzák a kis újszülöttet. Így az anya és a kisbárány is elpusztul.

Az Amerikai vonatok nyomtávja (a sínek közötti távolság) pontosan 143,5 cm. De vajon mi az oka annak, hogy ezt a távolság pont ekkora lett? Mi olyan vonzó ebben a számban?
A válasz meglehetősen egyszerű és könnyen kitalálható: az USA-beli nyomtáv pontosan megegyezik az Angliában használatos nyomtávval, mivel az első vonatokat angliai bevándorlók kezdték építeni az Újvilágban.
Na jó, de ettől a kérdés még kérdés marad. Most azt kell megválaszolnunk, hogy Angliában miért lett 143,5 cm a nyomtáv.
Azért, mert az első vonatokat Angliában azon tervek és sablonok szerint készítették, amelyeket a hintók és kocsik gyártására is használtak. Így hát felmerül a kérdés, hogy a hintók és kocsik nyomtávja miért lett pont 143,5 cm?
A válasz megint nagyon logikus: ha más lett volna a nyomtáv, akkor ezek a járgányok nagyon hamar tönkrementek volna az angliai kőutakon, mivel azokban, pont ilyen távolságra, volt két vájat, melyeket a régebben ott járt kocsik vájtak ki. Nem meglepő azonban, hogy az Angliában található kőutakat, szinte egytől egyig, az ókori Róma építtette. A kőutakba vájt vájatokat pedig az első római kocsik és harci szekerek vájták. Már az ókori rómaiak is szabványok szerint építették az utakat és a harci szekereket, ezért aztán mind ugyanakkora lett, ami a vájatok távolságának egyformaságát is maga után vonta. A vájatok aztán évszázadokon keresztül kényszerítették az utókor járműtervezőit az ősi szabvány betartására...
A tanulság tehát, hogy ezek után, ha azt kérdezed, hogy ki a fene rittyentette ezt vagy azt a számot (pl. 143,5 cm), még az is lehet, hogy pont rátapintottál a valóságra: a római kocsik távolsága ugyanis pont azért lett akkora amekkora, hogy két ló hátsója kényelmesen elférjen egymás mellett a kocsi előtt. Megvan hát a válasz! Római lovak fara szülte ezt a különleges számot.
Ha pedig már eléggé izgalomba jöttél attól, hogy birtokába jutottál a modern világ egyik nagy titkának, még egy adalék: Bizonyára láttad már azt a két vastag rakétát az amerikai űrrepülők oldalán, felszállás közben. A nevük Solid Rocket Boosters - SRB. Ez a két rakéta hajtja fel az űrbe az űrhajót. A rakétákat a utahi "THIOKOL" gyárban gyártják és tervezői sokkal, de sokkal vastagabbra szerették volna csinálni. A probléma csupán az volt, hogy a rakétákat vonaton kellett a kilövőállomásra szállítani. A vonat pályája néhány olyan szűk alagúton keresztül vezet, hogy a sínek épphogy elférnek benne. Ezért aztán a rakéta sem lehetett szélesebb, mint a nyomtáv. Így esett meg, hogy a világ egyik legfejlettebb technológiájával gyártott rakétájának a szélességét egy római ló segge határozta meg.

Volt egyszer egy fiú, akinek rossz természete volt. Az apja adott neki egy zsákot tele szögekkel, és azt mondta neki, hogy minden alkalommal, ha valakivel szemben elveszti a türelmét, egy szöget kell a kerítésbe vernie.
Az első nap 37 szöget vert a kerítésbe a fiú. A következő hetekben azonban megtanult magán uralkodni. A szögek száma egyre kevesebb lett. Rájött, hogy egy szöget beverni sokkal fáradságosabb, mint uralkodni magán.
Végre elérkezett az a nap is, amikor a fiúnak egyáltalán nem kellett szöget beverni. Ekkor oda ment ez apjához, és elmondta neki. Az apja erre azt mondta, hogy akkor minden nap húzzon ki egy szöget a kerítésből, amikor sikerült magán uralkodnia. A fiú nemsokára elmondhatta azt is az apjának, hogy az összes szöget kihúzta a kerítésből.
Az apa ekkor odavitte a kerítéshez a fiát, és azt mondta neki:
– Fiam, jól viselkedtél, de nézd meg, hogy néz ki most a kerítés. Tele van lyukakkal. Ez a kerítés már soha sem lesz olyan, mint korábban.
Hogyha valakivel veszekszel és valami gonoszat, rosszat mondasz neki, akkor ugyanilyen sebet ejtesz rajta, mint ezek a lyukak itt. Beleszúrhatsz egy kést egy emberbe, utána kihúzhatod, de a seb ott marad. Nem számít, hogy hányszor kérsz bocsánatot. Egy szavakkal ejtett seb, éppúgy fáj, mint egy fizikai seb. A barátok és testvérek ritka, értékes drágakövek, megnevetettnek, és bátorítanak. Készek arra, hogy meghallgassanak, ha szükséged van rájuk, támogatnak téged, és megnyitják a szívüket neked. Vigyázz rájuk, mutasd meg, hogy így is lehet!

Amikor szomorú vagy, légy igazán szomorú, süllyedj bele a szomorúságba. Mi mást tehetsz? Szükség van a szomorúságra. Nagyon pihentető egy sötét éjszaka, amely körülölel. Aludj el benne. Fogadd el, és látni fogod: abban a pillanatban, hogy elfogadod a szomorúságot, csodálatossá válik.
A szomorúság azért csúnya, mert elutasítjuk; önmagában semmi csúnya nincs benne. Amint elfogadod, látni fogod, milyen csodálatos, milyen pihentető, milyen nyugodt és csendes, milyen békés. Valami olyasmit tud adni, amit a boldogság sosem adhat meg.
A szomorúság mélységet ad. A boldogság magasságot. A szomorúság gyökeret ad. A boldogság ágakat. A boldogság olyan, mint egy ég felé törő fa, a szomorúság olyan, mint a föld méhe felé hatoló gyökerek. Mindkettőre szükség van, és minél magasabbra tör a fa, annál mélyebbre is hatol. Minél nagyobb egy fa, annál nagyobbak a gyökerei. Tulajdonképpen a lomb és a gyökér mindig arányos egymással. Ebben rejlik a fa egyensúlya.
Te nem tudsz egyensúlyt hozni. Az az egyensúly, amelyet hozol, hasznavehetetlen. Erőltetett. Az egyensúlynak magától kell jönnie; már ott van. Valójában, amikor boldog vagy, olyan izgatottá válsz, ami kifejezetten fárasztó. Megfigyelted már? A szív azonnal a másik irányba kezd indulni, hogy megpihenhess. Ezt szomorúságnak érzed. Ad egy kis pihenést, mert túl izgatott lettél. Gyógyító hatású, terápiás. Ugyanolyan, mint amikor nappal keményen dolgozol, éjjel pedig mély álomba merülsz. Reggel ismét friss vagy. A szomorúság után megint friss leszel, izgalmakra kész.

fergeteg hava
jégbontó hava
kikelet hava
szelek hava
ígéret hava
napisten hava
áldás hava
újkenyér hava
földanya hava
magvetõ hava
enyészet hava
álom hava

Valamikor régen egy faluban mindenki vak volt. Egy napon a falu lakói közül hatan találkoztak egy emberrel, aki elefántháton jött feléjük. A hat ember, akik már hallottak az elefántról, de soha nem voltak ilyen közelségben egyhez sem, megkérték az utazót, engedje meg, hogy megérintsék a nagy vadállatot. Úgy akartak visszamenni a faluba, hogy el tudják mondani a többieknek, hogyan néz ki az elefánt.

Az utazó beleegyezett, és a hat embert az elefánt különböző testrészeihez vezette. Addig tapogatták és simogatták, míg bizonyosak nem voltak benne, hogy tudják, milyen az elefánt.

Alig várták, hogy visszaérjenek, és elmeséljék a faluban, hogy mit tapasztaltak. A falu lakossága összegyűlt, hogy halljanak az elefántról.

Az első, aki az állat oldalánál állt, azt mondta:
– Az elefánt olyan, mint egy nagy vastag fal.

– Badarság! - vágott közbe a második, aki az elefánt agyarát fogta. Az elefánt elég kicsi, kerek, sima, de nagyon éles. Én nem falhoz, hanem egy lándzsához hasonlítanám.

A harmadik, aki az elefánt fülét fogta, tiltakozott:
– Egyáltalán nem hasonlít sem falhoz, sem lándzsához. Olyan, mint egy hatalmas nagy levél, ami vastag gyapjúszőnyegből készült. Amikor pedig megérinted, mozog.

– Nem értek veletek egyet! – mondta a negyedik, aki az ormányát fogta. – Én tudom, hogy az elefánt olyan, mint egy óriáskígyó!

Az ötödik kiabálva juttatta kifejezésre nemtetszését. Ő az elefánt egyik lábát fogta, és arra a következtetésre jutott, hogy az elefánt kerek és vastag, mint egy fa.

A hatodiknak megengedte az utazó, hogy felüljön az elefánt hátára, és ő így tiltakozott:
– Hát egyikőtök sem tudja pontosan leírni, milyen az elefánt? Nyilvánvalóan olyan, mint egy hatalmas, mozgó hegy!

Embereink azóta is vitatkoznak, és a falubeliek közül senki nem tudja elképzelni, hogyan is néz ki egy elefánt.

Ez egy történet a hegymászóról, aki szeretett volna feljutni a legmagasabb hegycsúcsra. Erre a nagy útra sok évi felkészülés után indult el. De mivel a dicsőséget saját magának akarta, úgy döntött, hogy egyedül mászik fel a csúcsra.
Elindult felfelé. Telt az idő, és késő este lett. Ahelyett hogy éjjeli sátrát elkészítette volna, folytatta a mászást mindaddig, amíg besötétedett.
Sűrű éjszaka terült a hegytetőre. A hegymászó körül minden fekete volt. A napot és a holdat nehéz felhők takarták be és semmi sem látszott.
És ahogy így mászott felfelé, éppen egy pár lépésre a csúcstól, megcsúszott és nagy gyorsasággal esni kezdett. Csak fekete pontokat látott és érezte a nagy erőt ami borzasztóan húzta lefelé. Ezekben a félelmetes percekben életének minden szép és csúnya pillanata lejátszódott a szeme előtt.
Elgondolkodva azon hogy milyen közel van a halálhoz, hirtelen megérezte, hogy milyen erősen megrántja a kötél, amivel meg volt kötve.

A teste a levegőben lógott... Csak a kötél tartotta.
Abban a pillanatban csak azt tudta kiálltani:
– Istenem segíts!
Az égből váratlanul egy mély hang hallatszott:
– Mit akarsz hogy tegyek?
– Ments meg, Istenem! - válaszolta
– Tényleg hiszed, hogy megmenthetlek?
– Persze, hogy hiszem!
– Akkor vágd el a kötelet, amivel meg vagy kötve!
Egy pillanatra csend lett. Az ember úgy döntött, hogy teljes erejével belekapaszkodik a kötelébe…

A mentőcsapat elmesélte, hogyan találták meg másnap a megfagyott hegymászót. A teste lógott a kötélen, amihez oly görcsösen ragaszkodott.
Két méterre volt tőle a talaj, amit a sötétben nem látott…
És te?
Mennyire ragaszkodsz a kötelékedhez?
El mered engedni?
Soha ne kételkedj abban, ami Istentől jön! Soha ne mondd, hogy elfelejtett vagy elhagyott! Soha ne gondold, hogy nem gondoskodik rólad! Jegyezd meg hogy mindig jobbján tart Téged!

Ha kimegyek ajtóm elejibe,
Föltekintek a magos mennyégbe,
Ott látok egy aranyos kis káponkát,
Benne látom Szűz Máriácskát...

Amott keletkezik egy szép folyóvíz,
Abból iszik egy szép zöldelő fa is,
Ágakkal-bogakkal csodatévő szarvakka.
Haj regő rejtem, ez ujesztendőben!

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Őserő, ki istenné szellemtestesültél,
istenanya, istenapa kettősségében.
Távolra űzvén a rosszat
és képmásodra alkottál bennünket,
segíts, hogy méltók lehessünk
megírhatatlan, megfaraghatatlan orcádhoz!
Munkálkodók, teremtők lehessünk,
kik kétkednek, meggyőződnek, egyeztetnek,
gondolkodnak, éreznek, szeretnek!
Segíts, hogy balgaságból, meggondolatlanságból
ne károsítsuk szent testedet:
se erdőt, se mezőt, se tengereket!
Segíts, hogy viszálytalan éljünk e földön,
békében emberrel, állattal, fűvel, fával,
segíts, hogy olthassuk mértéktartó bőségben
éhünket, szomjunkat, testi, lelki vágyainkat
összekoccanatlan igaz szabadságban!
Segíts, hogy a lelkes élet ellensége
meg ne ronthasson bennünket káros sugallataival,
igazságba burkolt hazugságaival,
mert te vagy a legyőzhetetlen örök életörvény!

A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nekem is
egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom
patakra, fára, rétre.

Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...

Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem.

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet -- és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér.
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki "slattyog", miért nem "lófrál"?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki "beslisszol" elinal,
Nem "battyog" az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz --
Itt kóvályog, itt ténfereg.
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet!

(további, a helyváltoztatással kapcsolatos igék)

Ha az ember külföldön van
és ott nyelvet tanul,
előfordul, verseket ír
meggondolatlanul.
Így történt ez énvelem is,
majd huszonnégy éve,
hogy magyarul írtam verset,
olaszt félretéve.
S ez a vers, mely felsorolás
-- ilyen csodát ki látott? –,
ímél által, újságokban
bejárta a világot!
Erre akkor nem gondoltam,
s bár itt nincsen teljesség,
hogy a versből sok kimaradt,
bizony nem csak sejlett rég.
És bár nem tanácsos lovat
agyonlovagolni,
tán nem okoz nagy bajt majd a
tovább sorolt holmi.
A régi vers alakzatát
átveszem hát "metódul",
és remélem, a sok ige
a szövegbe betódul:
Sokat kutyagolt a vadász
s nyúlra vágyik húsul,
kutyáját, bár uszítaná,
az nem uszul, búsul.
Így aztán, ha embere sincs,
nincs akivel hajtat,
lábát szedi s a nyúl után
sajátmaga kajtat.
A rossz kutya elbarangol,
kalandozik, csámborog.
Hívásra sem jön, csak bolyong,
erdőn, mezőn kujtorog.
Eközben a rókák gyorsan
kotorékba kúsznak,
s a magasban a vadlibák
Délnyugatra húznak.

A vezérlúd annak örül,
hogyha jár, nem kacsázik,
s hogy a nyulat űző vadász
most nem őrá vadászik.
A csikós a pusztán nyargal;
vad az úton átvált;
sereghajtó őz is fürgén
szedegeti lábát.
Jó katona puska-závárt
nem holnap, de ma zsíroz,
s ha menetel – noha fáradt –,
énekelve masíroz.
A rendőr az épületbe
fegyvert rántva behatol;
a bankrabló megpattan bár,
a géppisztoly zakatol.
A tolvaj meg odébbáll,
elillan vagy megugrik,
ám így viselkedni – tudjuk –
hasznos bár, de nem illik.
Hülyére vert csapatunkat
megtarthatjuk mi "csődül".
Nézősereg a pályára
üvöltözve becsődül.
Ott azután rohangászik,
futkározik, szaladgál,
pedig azt hitték, majd megáll
a körbevont szalagnál...
Cserebogarat a fáról
csak hajnalban ráztál,
mert akkor a bogár merev
s a földön sem mászkál.
A lábad a sekély folyón,
hogyha kell, hát átgázol,
ám ha nagyon hideg a víz,
a csontodig átfázol.
A vén diák, ha "megérett",
nem bukdácsol, ballag.
Galoppozó lovak alatt
pergőn porzik parlag.
A mocsárba csúszott kanca
kilábol, kikecmereg,
ám ha nem sikerül neki,
kihúzzák az emberek.

A szarvas eliramodik,
a kivert eb eliszkol,
a medve meg cammog s bizony
tiszta állat, de piszkol.
A székely, ha kirándul, tán
hegyoldalon cöklet
és kerül, ha útjában áll
szürke szikla-szöglet.
Ugyanő, ha olyat tett, mit
jó ha meg nem keserül,
fogja condragúnyáját s a
korcsmaajtón kisirül.
A legény a söntésajtón
meg bependeredik,
noha elhatározta, hogy
már nem iszik – pedig...
Aztán kitántorog onnan,
szédeleg és támolyog.
Ingadozva tévelyeg, vagy
ha úgy tetszik, imbolyog.
A kerengő dervis kereng,
hiszen nevében a szó.
A gyerek elcsalinkázik
s szentül hiszi, hogy az jó.
Kecskegida öklelgetve,
ugrándozva szökdécsel,
szinte összetéveszthetnénk
egy óriás-szöcskével.
Egy rokkant az úton jövet
hazafelé sántikál,
átdöcög egy pallóhídon
és időnként meg-megáll.
A puli a labda után
vakkantgatva szökdel,
ha te kapod el a labdát,
arra vár, hogy lökd el.
A ház népe sürög-forog,
esküvőre készül,
térül-fordul, lót-fut, siet.
A menyasszony szépül.
A vőlegény csetlik-botlik,
sertepertél, jöszmékel,
vendég lányokkal szemezget,
barnákkal s a szöszkékkel.
Csodanőt néz ki magának,
nem is látott még ilyet!
És a lány elindul felé,
ám mellette elsiet...
Eközben a gyereksereg
sürgölődik, téblábol,
szétszedné a házat is tán,
ha nem lenne téglából...
A nagyapó is lecsoszog,
a ház körül járkál;
megjöttek az örömszülők;
mért, te kire vártál?
Lakli fiú caplat elő:
a menyasszony öccse.
Húgocskája hetykén lépdel,
ne felejtsék őt se!
Karcsú cica az udvaron
sétál, csöndben mendegél,
szomszéd macska fújva hátrál,
ő itt bizony meg nem él!

Itt sincs vége az igéknek,
se nálam, se nálad.
Serénykedhet a magyarban
az "igevonó" állat...
Mindkét vers csak fölsorolás
-- örülök, hogy értem!
Anyanyelvünk itt a csodás,
nem enyém az érdem!!

Óh, Istenem, lépre mentem,
Gábor verse ihletett
Megtoldanom még ötvennel
A Gyimóthy-leletet!

Hisz', aki jön, az sem marad,
Helyben az sem toporog,
Az is lépked, ki felénk tart,
S ettől még nem kavarog.

Nem közeleg, aki hátrál,
Még csak nem is támolyog,
Térül, s fordul, aki mászkál,
Nem kóricál, nem bolyong.

Távozik, ki útnak ered,
Csetlik-botlik a diák,
Ám, ha ballag, nem tévelyeg,
Elkíséri a család.

Nem üldöz még, aki követ,
Sőt, olykor lemaradoz’,
S aki trappol, vagy menetel,
Az sem éppen rohamoz.

Bandukol a juhász, s nyája
Árkon-bokron bucskázik,
Cammog léha nagy kutyája,
Míg a kisebb cikázik.

Úgy cirkál a jószág körül,
Hogyha egy elcsámborog,
Odapattan, mögékerül,
Nyomban visszabukdácsol.

Szépapánk még térdig gázolt,
Ha átkelt a vizeken,
Hegyre hágott és barangolt
Napokig, nem a "NET"-en.

Látott rókát ólálkodni,
Mikor rosszban sántikált,
S mire kész volt iramodni,
Bottal üthette nyomát.

Nem adta fel, került egyet,
Erdőn-mezőn nézett szét.
Az?! Eliszkolt, nem szökdécselt,
Nyoma veszett, eltűnt rég.

Szépunokája kutyagol,
Nem űz medvét, talpal csak,
Besorol, majd araszol,
Csiszeg-csoszog, oldalaz.

Folyósokon csámpázik, míg
Irodák közt kevereg,
Téblábol csak, betoppanni
Váratlanul úgysem mer.

Csak a magyar nyelvben iran,
Áramlik a "lódul" szó?
Vallon, flamand, rőt aleman,
Ezt fordítsd le: "gyí te ló"!

Tessék! Ötven kifejezés,
Vagy több, s mennyi kimaradt;
Sirül, hőköl, farol, benéz,
Elillan ... és látogat!

Kezdjük tán a jó szóval: Tárgy esetben jót.
Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót.
Egyes számban kő a kő, többes számban kövek.
Nőnek nők a többese, helytelen a növek.
Többesben a tő nem tők, szabatosan tövek,
Aminthogy a cső nem csők, magyar földön csövek.
Anyós kérdé van két vőm, ezek talán vövek?
Azt se tudom mi a cő, egyes számú cövek?
Csók - ha adják - százával jő, ez benne a jó.
Hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve csó?
Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas,
Nem lehet az utca hós, magyarul csak havas.
Miskolcon, ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden,
Mire mindezt megtanulod, beleőszülsz idegen.
Agysebész, ki agyat műt, otthon ír egy művet.
Tűt használ a műtéthez, nem pediglen tűvet.
Munka után füvet nyír, véletlen sem fűvet.
Vágy fűti a műtősnőt. A műtőt a fűtő.
Nyáron nyír a tüzelő, télen nyárral fűt ő.
Több szélhámost lefüleltek,
Erre sokan felfüleltek,
Kik a népet felültették,
Mindnyájukat leültették.
Foglár fogán foglyuk van.
Nosza tömni fogjuk.
Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk.
Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk.
Főmérnöknek fáj a feje, vagy talán a fője?
Öt perc múlva jő a neje, s elájul a nője.
Százados a bakák iránt szeretetet tettetett,
Reggelenként kávéjukba rút szereket tetetett.
Helyes, kedves helység Bonyhád, hol a konyhád helyiség.
Nemekből, vagy igenekből született a nemiség?
Mekkában egy kába ürge Kába kőbe lövet,
Országának nevében a követ követ követ.
Morcos úr a hivatalnok, beszél hideg s ridegen,
Néha játszik, nem sajátján, csak idegen idegen.
Szeginé a terítőjét, szavát részeg Szegi szegi,
Asszonyának előbb kedvét, majd pedig a nyakát szegi.
Elvált asszony nyögve nyeli a keserű pirulát:
Mit válasszon: a Fiatot, fiát vagy a fiúját?
Ingyen strandra lányok mentek,
Minden előítélettől mentek,
Estefelé arra mentek,
Én már fuldoklókat mentek.
Eldöntöttem megnősülök, fogadok két feleséget.
Megtanultam, hogy két fél alkot és garantál egészséget.
Harminc nyarat megértem, mint a dinnye megértem,
Anyósomat megértem, én a pénzem megértem.
Hiba mentes mentő vagyok,
Szőke Tisza partján mentem,
Díszmagyarom vízbe esett,
Díszes mentém menten mentem.
Szövőgyárban kelmét szőnek.
Fent is lent, meg lent is lent.
Kikent-kifent késköszörűs
lent is fent meg fent is fent.
Ha a kocka újfent fordul: fent a lent és lent is fent.
Hajmáskéren pultok körül körözött egy körözött,
Hajma lapult kosarában, meg egy adag kőrözött.
Fölvágós a középhátvéd. Három csatárt fölvágott.
Hát belőle vajon mi lesz? Fasírt-é vagy fölvágott?
Díjbirkózó győzött tussal,
Nevét írják vörös tussal,
Lezuhanyzott meleg tussal,
Prímás várja forró tussal.
Határidőt szabott Áron,
Árat venne szabott áron.
Átvág Áron hat határon,
Kitartásod meghat Áron.
Felment - fölment, tejfel - tejföl, ...
Ne is folytasd barátom!
Első lett az ángyom lánya a fölemás korláton.
Földmérő küzd öllel, árral;
Árhivatal szökő árral,
Ármentő a szökőárral,
Suszterinas bökőárral.
Magyarország olyan ország, hol a nemes nemtelen,
Lábasodnak nincsen lába, aki szemes szemtelen.
A csinos néha csintalan, szarvatlan a szarvas,
Magos lehet magtalan, s farkatlan a farkas.
Daru száll a darujára s lesz a darus darvas.
Rágcsáló a mérget eszi, engem esz a méreg.
Gerinces vagy rovar netán a toportyán féreg?
Egyesben a vakondokok vakond avagy vakondok?
Hasonlókép helyes lesz a kanon meg a kanonok?
Nemileg vagy némileg? Gyakori a gikszer.
"Kedves egész seggedre!" köszönt a svéd mixer.
Arab diák magolja: "tevéd, tévéd, téved,
Merjél mérni mértékkel, mertek, merték, mértek.
Pisti így szól: "Kimosta anyukám a kádat!"
Viszonzásul kimossa anyukád a kámat?
Óvodások ragoznak: "Enyém, enyéd, enyé",
Nem tudják, hogy helyesen: tiém, tiéd, tié.
A magyar nyelv azt hiszem, meggyőztelek barátom,
Külön leges-legszebb nyelv kerek e nagyvilágon.

A fényes nap immár elnyugodott,
A föld színe sötétben maradott,
Nappali fény éjjelre változott,
Fáradtaknak nyugodalmat hozott.

Minden élő megy nyugodalomra,
Az Istentől elrendelt álomra,
De én, Uram, úgy megyek ágyamba,
Mintha mennék gyászos koporsómba.

Midőn ágynak adom a testemet,
Deszka közé zárhatom éltemet,
Hosszas álom érheti szememet,
A kakasszó hozhatja végemet.

Mert noha most erős és friss vagyok,
De több napot magamnak nem hagyok,
Azt gondolom, minden nap utolsó,
Az éjszaka kellhet a koporsó.

Vessünk számot hát, édes Istenem,
Hogy lelkemet ne kelljen féltenem,
Hogy lehessen bátrabban szólanom,
Midőn meg kell előtted állanom.

Színed előtt mindennap elesem,
De van nekem tenálad kezesem.
Ha megtartasz holnapi napodra,
Nem fordítom ezt megbántásodra.

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában.

Ez az én vallásom, ez az én életem,
Ezért a keresztet vállaimra veszem,
Ezért magamat is reá feszíttetem.

Szeretném harsogni kétkedők fülébe,
Szeretném égetni reszketők lelkébe,
Lángbetűkkel írni véres magyar égre:

Ez a hit a fegyver, hatalom és élet,
Ezzel porba zúzod minden ellenséged,
Ezzel megválthatod minden szenvedésed.

E jelszót, ha írod lobogód selymére,
Ezt, ha belevésed kardod pengéjébe,
Halottak országát feltámasztod véle.

Harcos, ki ezt hiszed, csatádat megnyerted,
Munkás, ki ennek élsz, boldog jövőd veted,
Asszony, ki tanítod, áldott lesz a neved.

Férfi, ki ennek élsz, dicsőséget vettél,
Polgár, ki ezzel kélsz, új hazát szereztél,
Magyar, e szent hittel mindent visszanyertél.

Mert a hit az erő, mert aki hisz, győzött,
Mert az minden halál és kárhozat fölött
Az élet Urával szövetséget kötött.

Annak nincs többé rém, mitől megijedjen,
Annak vas a szíve minden vésszel szemben,
Minden pokol ellen, mert véle az Isten!

Annak lába nyomán zöldül a temető,
Virágdíszbe borul az eltiport mező,
Édes madárdaltól hangos lesz az erdő.

Napsugártól fényes lesz a házatája,
Mézes a kenyere, boldogság tanyája,
Minden nemzetségén az Isten áldása.

Magyar! te most árva, elhagyott, veszendő,
Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő,
Magyar legyen hited s tied a jövendő.

Magyar, legyen hited és lészen országod,
Minden nemzetek közt az első, az áldott,
Isten amit néked címeredbe vágott.

Szíved is dobogja, szavad is hirdesse,
Ajkad ezt rebegje, reggel, délben, este,
Véreddé hogy váljon az ige, az eszme:

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában!